Főkép

Pat Metheny (gitár) Ron Carter bőgőssel adott duó koncertjei után kérdezgette az idősebb művészt Miles Davis-ről és többek között arról, hogy Davis hatvanas évekbeli híres kvintettjével miért játszottak állandóan standardeket, amikor olyan remek anyagból válogathattak volna, mint az E.S.P., a Miles Smiles etc. korongokon rögzített eredeti szerzemények. Carter azt mesélte Metheny-nek, hogy Davis-nek célja az volt a rongyosra játszott standardekkel, hogy a kvintett játékának egy olyan kódját hozzák létre, amit majd frissen alkalmazhatnak a stúdióban az új kompozíciókra.

 

Ezt a megközelítésmódot tette sajátjává Metheny, amikor a megszokott és majd négy évtizedre visszatekintő (1) komponálás – (2) stúdiófelvételek – (3) album turné – sablonja helyett úgy döntött, hogy először az új kvartettjével úgy járja körbe többször a világot, hogy a turnék során csak a (több mint 400) saját, korábbi kompozícióiból válogat. Ezek voltak az An evening with Pat Metheny koncertek. Majd egy ponton, a stúdióba megérkezve terítette ki először novella hosszúságú új kottáit társai elé.

 

De ahogyan elkezdetek játszani, a kvartett hangzásánál nagyobb ívek szólaltak meg Patben és rögtön világossá vált számára, hogy még egy orchestra hiányzik a háttérből. Ezért a fejben megszületett hangképhez szabta a tizenhat új kompozícióból azt a tízet, ami illeszkedni látszott a megújult elképzeléséhez, és azt a lehetetlennek tűnő feladatot adta ki a többi muzsikusnak, hogy a képzeletbeli orchestrának teret adva improvizáljanak vagy töltsék ki azokat a helyben hozzáírta kadenciákat, amiket Metheny még ide-oda illesztett – hasonlóképpen azokhoz a színészekhez, akik egy greenscreen előtt menekülnek egy elképzelt dinoszaurusz vagy űrlény elől, ahogyan egy interjúban Metheny jellemezte a helyzetet.

 

A felvételekkel és a kibővült kottákkal a hóna alatt Metheny felvázolta a zenekari szólamokat, de egy ponton felmerült benne, hogy egy elszalasztott lehetőség lenne, ha nem kérne fel magánál alkalmasabb zeneszerzőket erre a feladatra. Az egykori 'avant-garde' Don Sebesky-re gondolt, aki olyan jazz zenészek, mint Herbie Hancock vagy éppen Ron Carter improvizációit fűzte össze egy orchestrával, teljesen új hangzást és zenét eredményezve. Ezért az 'orchestral arrangements'-re meghívta Gild Goldstein és Alan Broadbent zeneszerzőket, bár egy témát – talán éppen a leglendületesebbet, az „Everything Explained”-et – azért megtartott magának is.

 

A következő kérdés pedig az volt, hogy melyik orchestrával is vegye fel az így megszületett, és egészen páratlan ívű muzsikát? Bár a kelet-európai zenekarok költsége alacsonyabb, a zene filmszerű hatásai miatt a The Hollywood Studio Symphony-ra esett a választása. Nem utolsó sorban azért is, mert ennek az orchestrának a mindennapi kódja a filmmuzsika, régi és kortárs zenék feljátszása, és a zenekar harmincas átlagéletkora Metheny szerint egyszerűen olyan, nem mindennapi ritmusokra együttesen is fogékony zenészeket biztosított, akik a legjobban illettek szerzeményeinek interpretációjához.

 

Az orchestra felvételekre Hollywood egyik legrégebbi stúdiójában, a „The Wizzard of Oz” forgatási helyszínéül is szolgáló Sony Picture Plazában került sor, ami után Pat hallhatóan eszközölt még némi utómunkát itt-ott, egyedül vagy a kvartettjével, hogy a hangzást tovább dúsítsa. Így a hat évnyi várakozás után most megjelent, ismét csak saját szerzeményekből álló albuma egy kisebb csoda lett, hallgassanak csak bele rögtön a nyitányba (America Undefined):

 

 

Megtalálták a minden bizonnyal utómunka bendzsót?

 

Linda May Han Oh bőgőjátéka többször jelenik meg direktben egy-egy téma elején vagy végén, de mind a szerkezetbe illesztett szólóhelyei, mind pedig az egyszerű kíséretei egészen meghatározzák a zene lendületét és lüktetését. Gwilym Simcock zongorista játéka pedig mintha a zene legbensőbb részeiből türemkedne ki: szólói nem a szöveten felül lebegnek, hanem egészen erőteljesen, szinte tolják előre az egész kompozicionális szerkezetet, hogy olyan csúcsokról lezúduló folyamokhoz vezessenek, mint például a „Same River" gitárszólója:

 

 

Antonio Sanchez dobokon pedig – Metheny-nek a természetes és most egész biztosan – a tökéletes választás, mert olyan tereket képes létrehozni egészen impulzív, de finomra csiszolt technikájával, amely felöleli Metheny muzsikájának teljes spektrumát. A lüktetés és tempó sajátos érzeteinek nagymestere Sanchez: a 6/8 nem direkt, a 4/4 olyan 3/4-esen szól, a hangsúlyok nem feltétlen evidens helyekre kerülnek és mindeközben bármelyik hangszert képes párbeszédszerűen kísérni, egy olyan improvizatív szituációban is, ahol még csak a képzeletbeli orchestra mumusával felesel.

 

Korunk egyik legintegránsabb improvizatív jazz bandáját kapjuk ezen a korongon, amit a határtalan zenei képzelet rétegei kontextualizálnak. Minden kétséget kizáróan Metheny egyik legerősebb munkája, ami úgy integrálja szerves egésszé eddigi munkásságának jól felismerhető jegyeit, hogy közben reflektál a mai világunkra („From This Place", Meshell Ndegeocello énekével, partnere, Alison Riley lírájával) és előre mutat. Az album tiszta zenei szépsége és letisztultsága már-már reményt és hitet ad ebben a zavaros multiverzumban. 

 

Előadók:

Pat Metheny – gitárok, szintetizátorok

Gwilym Simcock – zongora

Linda May Han Oh – bőgő, ének

Antonio Sanchez – dobok

 

Meshell Ndegeocello – ének (8)

Gregoire Maret – harmónika (6)

 

Luis Conte – Percussion

 

The Hollywood Studio Symphony, vezényel Joel McNeely

 

Elhangzó szerzemények:

1) America Undefined

2) Wide and Far

3) You Are

4) Same River

5) Pathmaker

6) The Past in Us

7) Everything Explained

8) From This Place

9) Sixty-Six

10) Love May Take a While