Sötét vizeken

A Sötét vizeken igazán találó cím. A moziban ülve úgy éreztem, hogy minden erőmmel eveznem, úsznom, kapálóznom kell, hogy tiszta levegőhöz jussak, hogy ne süllyedjek el a filmben megjelenő emberi gyarlóság sötétjében.

Ez a film fáj, de jó értelemben. Vannak témák, amik ránehezednek a lelkünkre, mégis fontos, hogy beszéljünk róluk, hogy ne száműzzük őket a sötét sarokba, mert bár kényelmes nem figyelni rájuk, mégis emberségünk, emberi méltóságunk megőrzése a tét.

Robert Billott (Mark Ruffalo) egy vegyipari vállalatokat védő, jól menő ügyvédi iroda frissen kinevezett partnere, akihez máris a történet kezdetén bekopogtat a párhuzamos valóság, jelesül egy szülővárosából érkezett gazda, aki azt állítja, hogy a marhái pusztulását és furcsa viselkedését a DuPont vegyipari vállalat tevékenysége okozza. Bummm. Valahol itt kezdődik egy szélmalomharc és egy valódi változást ígérő küzdelem határmezsgyéjén egyensúlyozó, idegtépő kötéltánc, amit a kisember vív a rendszerrel; a humánum, a környezeti értékek a gazdasági érdekekkel. Billott ugyanis a lelkiismeretére hallgat és utánajár a DuPont tevékenységének. És amit talál az sokkalta szörnyűbb, mint az elhullott marhák százainak teteme és az állatok vad viselkedése...

Azt éreztem, hogy annyira erős és megrázó történetet írt az élet, hogy nem a színészek játszottak, hanem maga a történet mozgatta a színészeket egy tragédián át a keserédes végkifejletbe. És ezzel most nem a színészi játékok érdemét szeretném vitatni, mert Mark Ruffalo kiváló volt a hétköznapi, szürke emberkéből hőssé érő, a vállaltak súlya alatt roskadozó ügyvédfigura szerepében. Ugyanakkor a tudat, hogy a film cselekményének egy változata az élet forgatókönyvében is szerepelt a sötét színvilággal (másfél óra elteltével jelentek meg az első meleg színárnyalatok) és baljós zenéjével együtt már önmagában is borzongatóan hatott, önálló életre kelt. Fogva tartott a gondolat, hogy a valóságot nézem és ez az, ami talán a film legnagyobb érdeme. Úgy mesél, és úgy adagolja húsz év történetmorzsáit, hogy felnő a valósághoz, lélektanilag is abszolút hihető, igazi, amit látunk. Magyaráz, de nincs túltudományoskodva. Nem kell hozzá ügyvédként praktizálni vagy vegyésznek lenni, hogy átélhető és érthető legyen, mégis a végére képbe kerülünk, hogy mi fán terem a PFOA, mi köze a teflonhoz vagy akár hozzánk és hogy miért lehet egy-egy ügy ennyire gyötrelmesen hosszú a bíróság előtt.

Számomra különösen tetszett, hogy Robert munkája mellett a családi életébe is bepillantást nyerhettünk, elsősorban feleségével (Anne Hathaway) folytatott beszélgetésein keresztül. Amíg az egyik oldalon a már-már fanatizmusba hajló kitartás szépen lassan célt ér, addig látjuk, hogy mindez mekkora áldozatokkal jár szerettei és saját egészsége szempontjából.

Tényleg megvéd a jog? Valós eredményt jelent a pozitív végkifejlet annak tudatában, hogy majdnem húsz év volt az ügy átfutási ideje a rendszeren? Pénzre lehet váltani az életidőt?

Mit tehet az egyén? Mennyit ér az az egy apró csepp a végtelen(nek tűnő) óceánban? Meddig terjed a felelősségünk?