Főkép

Horror-rajongók, libabőr-szerelmesek, kimeredő szemeitek a vászonra szegezzétek! Gárdonyi Géza H.G. Wells klasszikusa, A láthatatlan ember új (nem hagyom ki, átlátszó) köntösben rémisztget! James Blum, azaz a producer, akinek pénze gyakorlatilag mindenben benne van, ahol ártatlanok halnak hirtelen véres halált, és a zseniális Upgrade rendezője, Leigh Whannel egyesítették erőiket, hogy felvegyék a történelem üvegszín fonalát, és új vért pumpáljanak az Universal Studios 1933 óta derengő rémségébe. Az eredmény? Hogy is fogalmazzak… haloványnak látszik.

 

Az új láthatatlan ember – ezzel mondjuk fundamentálisan el nem árulva gyökereit – a posztmodern technológiával visszaélve támad, hogy pokollá tegye volt barátnője életét. Cecilia (Elisabeth Moss A szolgálólány meséjéből) egy részeg estén kiköt a dúsgazdag Adrian Griff (vezetékneve kikacsintásként az eredeti regény főhőséé) karjaiban, majd családon belüli erőszakkal felturbózott aranykalitkájában az óceán partján. A nyitó képsorok során ebből a tűrhetetlen helyzetből történő szökésének lehetünk szemtanúi, amelyet nem sokra rá az expasi állítólagos öngyilkossága követ. Az abúzus következtében labilissá vált Cecilia nővérének hegyomlás alkatú rendőrbarátjánál és annak kislányánál talál menedéket, ám hiába örököl dollárszázezreket a látványos megbánást tanúsító bántalmazótól (akit, viccet félretéve, még a saját kutyája sem állhat), az életét kisvártatva látszólag megmagyarázhatatlan események kezdik megkeseríteni. Eltűnik egy kés a konyhából. Éjjel önálló életet él a takarója. Elájul egy állásinterjú közepén, majd drogot találnak a vérében... és így tovább, fokozatosan rosszabbodva a drámai végkifejletig.

 

Cecilia ugyanis hamar rájön, hogy a szadista módszerek Adriant (Oliver Jackson-Cohen) idézik, csak hát természetesen senki sem hisz neki. Egészen másfajta filmet kaptunk volna, ha mi nézők is bizonytalanságban maradtunk volna a lány épelméjűségét illetően, de mivel nem erről van szó, A láthatatlan ember inkább az általam harag-sztoriknak nevezett alkotások vonalát képviseli, melynek legprominensebb képviselője talán a Tom és Jerry című állatkínzó-oktatósorozat vagy ha a hollywood-i vonalból szeretnék példát hozni rá a közelmúltból, akkor a Tűnj el!. Akár szerencsétlen Tom esetében (akinek hányattatásait sajnálatos módon meglehetősen ritkán koronázta elégtétel), utóbbi horror-szatíra főhősének győzelméért is főként azért drukkoltam, mert fájt nézni az őt érő igazságtalanságokat. Ha még emlékszünk, milyen katartikus élmény volt Sarah Connor átvedlése felszolgálólányból Terminátor-zúzóvá vagy Ellen Ripley felbőszült alien-királynőverése, akkor talán látatlanba is átélhető, hogy ezúttal is ezért az áldozatból-bosszúállóvá válásért szurkolunk, csak épp meglehetősen kényelmes tempóban, néhány váratlan frászthozással jóllakatva. Ennek következtében úgy félúton elkezdtem azon agyalni, hogy vajon az lenne-e meglepőbb, ha kapnánk egy nem várt csavart a végére vagy ennek elmaradása, és arra a konklúzióra jutottam, hogy lényegében tökmindegy/egyik sem, majd inkább hátradőltem a székemben elvárásmentesen befogadni a mozi maradékát.

 

Sajnálatosnak tartom, hogy a készítők ennyire a felszínen kívánták fodroztatni az izgalmakat, mintha sem a történet örökségéről, sem pedig az újradefiniált felállás lehetőségeiről nem akartak volna tudomást venni (például a testi/lelki bántalmazás okozta traumák, esetleges párkapcsolati tanulságai), megmaradván így egy meglehetősen közepesnek tűnő, sem nem kiemelkedő, sem nem igazán gyenge thrillernek, amiben tehetséges színészek bunyóznak hitelesen a levegőbe. Nem mondom én sem, hogy bár ne láttam volna, annak ellenben örülök, hogy ingyen pillanthattam meg végül a szörnyet.