Főkép

Érzek manapság egy szokatlan sorozatírói trendet, miszerint a szerzők egy nagyszabású trilógia után maradnak ugyanabban a világban egy újabb trilógia kedvéért – azonban ez több szempontból sem egyszerű feladat. Egyrészt felmerül, hogy van-e még a történet vagy a szereplők terén elég tartalom ahhoz, hogy megtöltsön még három kötetet; másrészt pedig, ha valaki nem eleve két trilógiát szeretett volna, akkor az elsőt a lehető leggrandiózusabbra írta, így a folytatásnál döntenie kell, hogy felül akarja-e múlni önmagát. Nagyon örülök, hogy Brian McClellan nem ezt az utat követte – a Lőpormágus-trilógia ugyanis érezhetően a lehető legtöbbet kihozta az epikus világépítésből, amivel nagyon nehéz lett volna versenyezni. Ehelyett A vér és lőpor istenei sorozat inkább mélyíti az eddig felépített világot és koncepciót, új dolgokkal kísérletezik, megmutatja, hogy rengeteg elmesélnivaló lehet még a lőpormágusok között.

 

Hiába került elő például egy istenkő az előző rész végén, a mostani kötet gyakorlatilag úgy telik el, hogy egyet sem látunk újra. Persze hőseink újabb köveket hajkurásznak, de közben annyi minden történik velük, hogy ez szinte alig tűnik fel. Michel Bravis Szárazpart városában marad a daníz megszállás után, ám új küldetést kap, ami minden korábbinál jobban próbára teszi a kémösztöneit – beépülés, megtévesztés, csalás és bosszú, Michel még a daníz császári családdal is közelebbi kapcsolatba kerül. Ben Styke ezredes Őrült Lándzsásai élén egy istenkövet keres, ám haladása közben folyton megakasztják: vagy a danízok próbálnak az életére térni, vagy egy fatrasztai árulás közepébe kerül, vagy csupán saját bosszúját próbálja véghez vinni. Vlora egy másik istenkövet keres, ám úgy tűnik, hogy nem az ő az egyetlen arrafelé: hogy megelőzze vetélytársait, még az aranybányász-város belső konfliktusaiba is belekeveredik.

 

Három szereplő, három különböző stílus: McClellan mindig is mesterien adott egyedi hangulatot a nézőpontkaraktereinek, és most is remekül működik a történetek közti dinamika. Styke hagyományos katonai eseményeit kiegészítik Michel urbánus, kémkedésre és intrikára épülő kalandjai, amit csak még tovább bővítenek Vlora hagyományos vadnyugati miliőben zajló lövöldözései (még pisztolypárbaj is van!) – McClellan továbbra is nagyon jó abban, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet, a szórakoztatóan pergő tempót. Nincs unalmas szál, vagy ha valamelyik egy pillanatra nyugvópontra jutna, rögtön váltunk a következőbe, ahol éppen elkezdenek felpörögni az események. Így hiába A birodalom haragja az eddigi leghosszabb McClellan-kötet, ez nem tűnik fel, sőt, a végére megint annyira izgalmassá válnak az események, hogy nagyon nehéz egy-egy fejezet után abbahagyni az olvasást.

 

Azt nem lehet mondani persze, hogy McClellan most újítaná meg a zsánert, hiszen már az ötödik kötetben csinálja lényegében ugyanazt – de én pont azért szeretem olvasni, mert nagyon magabiztosan hozza ugyanazt az igen-igen szórakoztató minőséget, és egyszerűen imádom a menő megmozdulásait és ötleteit. Például talán az egész sorozatban nem volt még annyira csodálatosan epikus csatajelenet, mint most a kötet végén – minden túlzásával és kiszámíthatóságával együtt is valószínűleg ezt a jelenetet fogom citálni, ha valakinek el akarom mesélni, mitől lesz epic egy fantasyregény. De örültem annak is, hogy egyre többet tudunk a danízokról és kultúrájukról, illetve a főszereplőinknek a terveikben betöltött helyéről; hogy tovább bővülnek az ismereteink Fatrasztáról és az ottani nemzetekről. Talán ebben a mostani trilógiában nincs annyi rejtély, mint korábban, így a második rész végére gyakorlatilag megválaszolandó kérdésünk sem nagyon maradt, viszont érezhetően nem is ez viszi előre a cselekményt, hanem maguk a szereplők, akikről továbbra is nagyszerű élmény olvasni.

 

Az biztos, hogy aki eddig szerette McClellan stílusát, az most sem fog csalódni – aki pedig eddig sem volt rajongója, az valószínűleg úgysem jut el a második trilógiáig. Így az érdeklődőknek bátran tudom mondani, hogy ha eddig gondolkodtak azon, megéri-e belevágni a Lőpormágus-sorozat után A vér és lőpor isteneibe, akkor a válasz egyértelmű igen. Az persze más kérdés, hogy egyelőre bizonytalannak tűnik, mi is lesz a befejezésben: rejtély már nem sok maradt, a szereplők megérkeztek és „játékba” álltak, szinte nem is marad más hátra, mint a nagy finálé levezénylése (sok csatával, lőpor-mágiával, Kiváltságosokkal, csontszeműekkel, no meg azokkal a bizonyos istenkövekkel). De én bízok McClellanben: vár még itt ránk valami, amire egyelőre nem számítunk. Vagy ha mégsem, abban azért biztos vagyok, hogy remekül fogunk szórakozni.