Főkép

A helyzet egyre reménytelenebb. A Merkúron az utolsó, a bolygó sorsát eldöntő csatára készülnek, noha kevesen hiszik, hogy Arató megtépázott serege még meg tudja lepni a Társadalom utánpótlásban, újoncban vagy hadianyagban hiányt nem szenvedő hadát. Eközben az Uralkodó próbál segítséget küldeni a Merkúrra, de egyre valószínűtlenebb, hogy meg tudja győzni a legjobb esetben is kételkedő szenátorokat – főleg, hogy a háttérben újabb érdekelt fél tűnik fel, akinek a legkevésbé sem érdeke megolajozni a demokrácia csikorgó gépezetét. Lyria a Julii-ház rabságában sínylődik, Ephraim pedig az Obszidiánok között próbál túlélni, és szolgálatukba állítani a nem mindennapi tapasztalatait és képességeit.

 

Velük szemben Lysander előtt mintha felcsillanna némi lehetőség: miután visszatér a Peremről, szövetséget köt az egykori Arany-vezetésű Társadalom híveivel. Hisz abban, hogy belülről is meg tudja változtatni az Aranyakat – csatlakozik a Merkúron alászálló erőkhöz, hogy végre szembenézzen az Aratóval, aki szerinte téves útra lépett. De vajon tényleg tud tanulni ez a mindenek felett álló kaszt a hibáiból? Lysander közreműködésével tényleg lehetséges, hogy megváltozzanak?

 

Van még kiút? Darrow és társai hiába nyertek tíz évvel ezelőtt, a helyzet reménytelenebb, mint valaha. A régi szövetségek felbomlanak, a demokrácia képtelen hatékonyan támogatni, míg a másik oldalon mintha mindenki összefogott volna ellenük. Pierce Brown olyan szituációba tereli a szereplőit, ahol szinte lehetetlen fellélegezni. Kilencszáz oldalon át egymást érik a szörnyűbbnél szörnyűbb események: elképesztő kegyetlenséggel történő gyilkosságok, agresszív ütközetek, önmagukat felfaló rendszerek, a lehető legrosszabb pillanatban kibukó árulások. Nincs menekülés, nincs megkönnyebbülés, csak a mindent ellepő fájdalom – beszédes, hogy a kötet legszebb pillanatai azok, amikor Lysander a gyilkolásai előtt elszavalja áldozata kedvenc költőjének egyik versét.

 

Reménytelen érzés ezt olvasni is. Haladunk előre a történetben és egyszerűen kilencszáz oldalon át nem ér más, csak szenvedés. Megterhelő élmény – eddig sem voltak épp vidám olvasmányok Brown regényei, de szerintem még sosem volt ilyen töménységű és ilyen mennyiségű a fájdalom. Nem egy olyan jelenet van a kötetben, ahol sokaknak kell majd abbahagyni kicsit az olvasást; mintha Brown oldalról oldalra önmagát próbálta volna túllicitálni. Egy ponton túl olyan sok lesz ez, hogy már nem éreztem, hogy a szituációt szeretné reálisabb alapokra helyezni és megmutatni a teljes kegyetlenségét – céltalannak és fárasztónak tűnt, már nem adott érzelmileg semmit az egyes karakterekhez.

 

Pedig pont a szereplők azok, akik viszik előre ezt a kilencszáz oldalt. Bár a mostani kötetben még látványosabbnak érzem, hogy feleslegesen sokan vannak (egyes figurák vagy semmit nem csinálnak az események alatt, vagy teljes egészében kivághatónak tűnik a történetszáluk), valójában Brown legnagyobb erőssége még mindig az, hogy nagyon hamar megkedveljük a karaktereit. Az előző regényhez képest határozottan gazdagabbnak, sokrétűbbnek tűnt a szereplők érzelemvilága – már nem tűnik ugyanolyannak mindenki, sőt, Lysander és Virginia különösen összetett és ellentmondásos pillanatokat kapott. Ugyan az egész második trilógia beszél a demokrácia működéséről (működésképtelenségéről?), de a legjobb az a személyes nézőpont, ahogy ezt az elméleti kérdést megélik az egyes szereplők.

 

A kedvenceim leginkább azok a jelenetek voltak, ahol a szereplőkben egymásnak feszül a régi és az új rend, ahogy reagálniuk kell egy olyan szituációra, ami nem illik bele a világképükbe. Talán Darrow már annyit mindent tapasztalt, hogy nehéz neki újat mutatni, viszont a fiatalabb szereplők, mint Lysander, Lyria vagy a most különösen szimpatikussá váló Pax nagyon érdekes változásokon megy át. Mégis, ezen a vonalon is túl soknak tűnik ennyi fontos figura: elveszik a fókusz és a lényeges momentumok sem tudnak olyan hatásosak vagy érzékletesek lenni, mint ami szükséges lenne.

 

Bizonyos értelemben A sötétség kora tipikus második rész: folytatja az előző kötettel megkezdett utat, olyan kilátástalan állapotba vezeti a cselekményt, hogy lehetetlennek tűnik a boldog befejezés, ugyanakkor valójában csak véglegesíti a sakktáblán a figurákat és lényegi előrelépés nem történik. Emiatt – no meg mivel Brown döbbenetesen sötéten látja ezt a világot – minden korábbinál nehezebb olvasmány A sötétség kora, pedig épp annyira tele van izgalmas csatákkal, stílusos párbeszédekkel, megható vagy épp dühítő jelenetekkel, mint a korábbi könyvek. Most már csak a sorozat zárása van hátra; bele sem merek gondolni, hány oldalon fogja tudni lekerekíteni a történetet Brown. De talán ott majd a szereplők megtalálják a kiutat ebből a reménytelen helyzetből.