Főkép

A Fumax újabb csemegével jelentkezett, Alan Moore hatalmas életművének egy olyan darabjával, mely talán nem tartozik a legfontosabbjai közé, de attól még máig nagyot üt – a maga idejében meg alighanem sokkolta is az olvasókat. És nem azért, mert egy szexis csaj a főszereplője. Illetve de, miatta, ám nem pont az esetleges erotikus részletek miatt – azokról annyit, hogy Ian Gibson szemlátomást szívesen rajzolt szemrevaló fehérnépeket, de a leginkább túlfűtött képei sem fogják pornó rajongók ezreit Halo Jones vásárlóvá tenni.

 

Amiben Moore itt éppen úttörő volt, az az, hogy megmutatta, milyen nehéz lehet egy női főhős élete, ill. hogy az a női főhős lehet éppen ténylegesen hős is, aki keményebb sok-sok férfinál. Bár nem is ez a lényeg itt, hogy holmi izmos macák lezúzzák a tapló pacákokat. Hanem az, hogy van egy, a szépségétől eltekintve átlagos nő, aki nagyon hátrányos helyzetből verekszi ki magát, jobbára nem is női erényeit kihasználva, és válik a galaktikus történelem fontos szereplőjévé – aki közben mégsem tipikus hős.

 

Szóval ha úgy tetszik, ez egy űropera, a mocskosabb-súlyosabb fajtából, de egyben mai szemmel nézve is roppant kreatív módon megalkotva. Moore és Gibson bizonyosan remekül szórakoztak, mikor kitalálták a sorozat poénjait és elképesztő ötleteit. Mert persze a Halo Jones is sorozatként indult (1984-86 között futott), s még amikor ez a gyűjteményes kiadása megjelent angol nyelvterületen, akkor is szó volt róla, hogy lehetne folytatni. Jó is lenne!

 

Halo Jones a Broncs nevű nyomornegyedben lakik, az ember által jócskán benépesített galaxisok valamelyikének egyik bolygóján. Éli a munkanélküliek unalmas, kilátástalan életét, az uralkodó rétegtől kapott minimális ellátmányon és alkalmi munkákkal tengetve napjait. Aztán amikor lehetősége adódik lépni, akkor lép is, vállalva egy emberhez nem annyira méltó munkát, mely viszont jól fizet, és általa eljuthat más bolygókra: űrhosztesz lesz. Majd katona a végeláthatatlan galaktikus háborúkban, máskor alkoholista egy félreeső, lepusztult planétán… De amikor lehetősége van cselekedni, ő él vele – s néha vissza is él, de alapvetően azt látjuk, hogy Halo megteszi a magáét, mondhatni, a saját szerencséjének kovácsa. Egy Moore típusú írótól ez szinte meglepően pozitív üzenetet hordoz…

 

A képregény az elején nagyon is viccesnek tűnik, Moore sziporkázik az őrült ötleteivel (mint a zenát, ami egy olyan kézigránát, amit ha rád dobnak, nyomban meditatív állapotba kerülsz), és Gibson is boszorkányos ügyességgel illusztrálja mindezt. De ahogy halad előre a sztori, egyre durvább részek jönnek, és például ahogy az egyik bolygón zajló, iszonyatosan mocskos (és a bolygón uralkodó irtózatosan erős gravitáció miatt rém lassú) háborút ábrázolja, az minden, csak nem szórakoztató. Moore a maga punk módján pacifista, és itt pont azt mutatja meg kendőzetlenül, hogy micsoda borzalmakra képes az emberi faj. De emellett rém szórakoztató és pörgős is ez képregény. Ráadásul limitált verzióban is elérhető.