Főkép

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor elkezdődött a tévében a Twin Peaks sorozat, pedig már majdnem három évtized telt el azóta. A nővéremmel tettünk-vettünk a szobánkban, háttérzajnak ott volt a tévé, amire csak akkor figyeltünk fel, mikor egy csodaszép főcímzene szólalt meg. Akkoriban még nem volt internet, okostelevízió – ha nem volt kéznél műsorújság, fogalmad sem volt, mit sugároznak. Mi sem tudtuk elképzelni, mi lehet ez, de tudtuk, hogy ha ilyen klassz a zenéje, akkor nem lehet rossz. Odaragadtunk a képernyő elé és teljesen elvarázsolt minket Lynch világa. Néhány évvel ezelőtt újranéztem a sorozatot (illetve a 2017-es új évadot is) és azt hiszem, kijelenthetem, hogy a Twin Peaks – életkortól függetlenül – ugyanazt a lebilincselő élményt nyújtotta számomra.

 

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor megláttam, hogy megjelenik David Lynch életrajzi regénye, kaptam az alkalmon, hogy megismerhessem az egyik legsikeresebb tévésorozat rendezőjét.

 

Előrebocsátom, hogy nagyon ritkán olvasok életrajzi regényeket, elsőre riasztott is a könyv terjedelme (szimpla szépirodalmi műnél ez nem szokott probléma lenni), el sem tudtam képzelni, 600 oldalon keresztül mit lehet írni egy 73 éves fickóról, aki ráadásul még él (az én fejemben inkább elhunyt személyekkel hozható összefüggésbe az életrajzi regény fogalma – bár lehet, hogy tévesen). De amikor láttam, hogy milyen ötletesen van szerkesztve – Lynch minden életszakaszáról tulajdonképpen két fejezet íródott: az egyiket McKenna, a másikat maga Lynch írta – rögtön felcsillant a szemem. Ez a módszer az én olvasatomban azt jelentette, hogy McKenna felsorolta a tényeket, Lynch pedig megtöltötte azokat élettel. A leírtakat fekete-fehér fotókkal támasztották alá – mindig az adott fejezethez kapcsolódóan. Szívesen elidőztem ezeknél a képeknél, segítségükkel még közelebb hozták hozzám az olvasottakat.

 

A Kristine McKenna által írt részek alapjául azok a beszélgetések szolgálnak, amelyeket a rokonokkal, barátokkal, munkatársakkal folytatott le. Ezekre reflektált Lynch, többnyire megerősítve a szerzőtársa által leírtakat, de olyan is előfordult, hogy cáfolta azokat – mondván, ő másképp emlékszik. A kettő együtt annyira komplex, hogy egyik a másik nélkül talán nem is tudott volna ilyen hatást kifejteni (de azért be kell vallanom, hogy nekem a Lynch által írtak voltak a kedvenceim).

 

Bár Lynch szerint épphogy csak megkapargatták a felszínt, bennem mégis elég alapos kép alakult ki a rendezővel kapcsolatban. Ő egy sokoldalú művész, aki „mindig vidám volt, napsugaras személyiség, de mindig is vonzották a sötétebb dolgok”. A kötetben kivétel nélkül mindenki elismerően nyilatkozott róla. Mindenkit levett a lábáról és az emberek imádtak vele dolgozni. Egészen különleges módon választotta ki a szereplőit, sokukkal több filmen is dolgoztak együtt (a kialakított stábja is viszonylag állandó volt). És a filmjei… „Mindig komplex, mély és rétegzett jelentésű munkákat ad ki a kezéből, és előfordul, hogy a nézőket felbosszantja, ha úgy érzik, ezt a filmet érteniük kellene, mégsem tudnak leszűrni maguknak egy szimpla történetet.” Számára nem az volt a fontos, hogy a nézőknek tetszik-e majd, amit alkot, hanem, hogy valóra váltsa az ötleteit, pontosan úgy, ahogyan megálmodta.

 

David Lynch világa egészen különleges, engem mindig elvarázsol, e könyv hatására a rajongásom még tovább fokozódott, amelyhez mélységes tisztelet is párosult. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki érez így a személyével és a filmjeivel kapcsolatban, éppen ezért elsősorban Lynch-rajongók figyelmébe ajánlom a könyvet, számukra ez kötelező olvasmány. Vigyázat! Lynch-függőséget okoz! Lehetetlenség utána nem megnézni legalább egy filmjét vagy visszatérni Twin Peaksbe.