Főkép

Az időtlen zene bármikor ajánlható és amúgy is három zenei óriás késői találkozásáról van szó, 1999 márciusában, Luganóban, amelynek tavaly kiadott hangfelvétele, mintegy a mikrofonok rögzített memoirja tesz tanúságot a szabad improvizációk ereje mellett. Az egyes kompozíciók megírt témáit ugyanis szinte teljesen kötetlenül szövi tovább ez a trió. Nem téma–szólók–téma sablonos szerkezeteire játszanak, hanem már az egyes motívumokat is úgy mutatják be, mintha az akár több évtizedes szerzemények a pillanatban születtek volna.

 

Ez a felállás is hosszú évtizedekre tekint vissza. Paul Bley (zongora) „Mazatlan” nyitó szerzeménye például, az 1967-es Ramblin’  lemez záró akkordja, elveszíti latinos lüktetését és a teljesen kakofonikus elemeken át az elhaló dráma és benső fájdalom mélységeiből fakadó pillanatnyi, ritmikus mosolyon át vezet el a téma ismétlésben a totális tagadásáig. Az 1984-es Tears szóló albumról kiválasztott „Flame” balladája trióban, Gary Peacock nagybőgő játékával egy dialogizált kontextusba helyezi a fő motívumot, amit Paul Motian olyan halkan kísér dobokon, hogy az egyre fokozza a visszafogottságban rejlő feszültséget, miközben Bley ide-oda rángatja a dallamokat, minden esztétikai kötöttség vagy előre meghatározott stílus vagy ízlésjegyek bilincse nélkül.

 

Egy ilyen típusú, sokaknak inkább kockázatos játék ritkán tud működni és nem átfordulni önmaga paródiájába. Ez a szabadság viszont mindig is jellemző volt Bley szóló improvizációira és egy ilyen zenei szituációban csak a legrugalmasabb társakkal játszható. Peacock és Motian pedig az egész koncert alatt a legodaadóbb hallgatóságnak bizonyulnak, akik a túlnyomórészt Bley kompozícióknak teljesen alárendelik magukat, hogy ebből a kiegyensúlyozatlan viszonyból táplálkozva időről-időre a maguk képére formálják Bley muzsikáját. A „Told You So” szóló zongoradarab után, Peacock „Moor” szerzeménye pedig egy olyan bőgő motívumot kísérő dobbal indít, aminek a maga nyers, akusztikus brutalitásába elképzelni sem tudjuk, hogy valaki annyira finoman csatlakozzon zongorán, majd a finom-durva ellentétet annyira lágyan játssza, hogy egy szűnni nem akaró szabad fonalként lebegjenek mindhárman a felvétel szalagjain.

 

 

Nem kell tovább várnunk a következő témánál (Longer), hogy ebből a feszültségből valamit feloldjanak és Önök se várjanak tovább, hogy ha egy olyan albumra vágynak, amit csak az eleje és vége foglal egy határozott keretbe, de egyébként minden hallgatás egy újabb, meghatározatlan kaland. Megkockáztatom, hogy ez a koncertfelvétel még hármójuk halhatatlan munkásságában is ritka. Érett és erős simpatico határozza meg minden pillanatát, dinamikus és friss, amiből a blues sosem fog kiürülni.

 

Előadók:

Paul Bley – zongora

Gary Peacock – nagybőgő

Paul Motian – dobok

 

Elhangzó szerzemények:

1. Mazatlan
2. Flame
3. Told You So
4. Moor
5. Longer
6. Dialogue Amour
7. When Will The Blues Leave
8. I Loves You, Porgy