Guy Haley: Tisztogatás

Guy Haley Tisztogatásával lezárult a tizenkét részes A Bestia felemelkedése sorozat. Bár a Bestia már az előző részben le lett győzve, a sorozat életben maradt „hőseinek” maradt még elég feladatuk, ha nem akarják, hogy a Birodalom a darabjaira hulljon, az emberiségre pedig rövid idő múlva ne is emlékezzen senki, csak a haldokló elda faj tudósai és a káosz örökké áskálódó, kárörvendő istenei.

Első feladatként a vezér nélkül is galaxis-szerte tomboló orkokat kellene szisztematikusan kiszorítani a birodalmi világokból, majd a kormányzást átadni a jelenleginél kompetensebb nagyurak kezébe. Ezen kívül az űrgárdisták meggyengült és az Inkvizíció egymás ellen hadakozó ágait is meg kéne rendszabályozni, ahogy a Mars titokban lázadozó vezetését is az emberiségnek hasznos irányba kéne állítani.

Az utolsó kötet elolvasása ezen feladatok elvégzését meséli el. Eddig is pörgősek voltak a sorozat részei, így nem meglepő, hogy – már csak a feladatok nagy száma miatt is – unalmas részekre nem nagyon fog bukkanni a legfigyelmesebb olvasó sem. Van, amire kevesebb hely jut, konkrétan a háborús részekre, tehát az orkok elleni hadjáratra, ami annyival lett gyorsan elintézve, hogy az űrgárdisták kivonultak ellenük, majd visszatértek pár év múlva. Így aki az eddigi militáns vonalért kedvelte a sorozatot vagy az univerzumból ennyi érdekli – öldöklő csataleírások –, az a lezárásban nagyot fog csalódni. Viszont úgy gondolom, ezen olvasók jóval kevesebben lehetnek, mint azok, akiket az univerzum formálódása, folyamatos háborúkon keresztüli változása érdekel. A történelem – jelen esetben a 31. évezredé, vagyis a Hórusz lázadása utáni első évezredé –, ami által eljutunk a WH40K vérzivataros jelenéig.

Bár nagy harci jelenetek híján maradunk, de egy Warhammer-regényben mikor azt írom, hogy a politikáé a főszerep, az annyit jelent, hogy a politikus-hullák száma növekszik, nem az űrgárdistáké. Főleg, ha az orgyilkosok vezetője kezdi komoly szívügyének, elodázhatatlan feladatának érezni a nagyurak megrendszabályozásának kérdését. E komoly probléma rendezésére pedig szerencsére igen ötletes megoldásokkal rukkolt elő a szerző. Az erről szóló események kissé (?) bizarr volta jól illeszkedik a könyv depresszív hangulatába. (Az előző kötet ugyanis egy vereséggel felérő győzelemmel zárult, ha szabad emlékeztetnem rá mindenkit gyorsan.) Félmegoldások nélküli lezárásban gondolkodott Vangorich, és ezt is kínált mindenkinek, ami a regény váratlan fordulópontjainak egyikeként (illetve „másikaként” is) szolgált. Az orgyilkosok urához még egy váratlan fordulat kapcsolódik, így a négy áll-lejtésre késztető esemény közül hármat is neki köszönhetünk. A legváratlanabb azonban mégsem hozzá, hanem az emberiség bajnokaihoz köthető, de erről semmi többet nem mondok.

Az orkok legyőzése és a politikai… reformok… elengedhetetlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy a Warhammer univerzum ember-birodalmának története tovább mesélhető legyen, ám a darabjaira hullott védelemmel ez a történet már nem tartott volna sokáig. Éppen ezért az űrgárdista rendek Negyedik Alapítása is épp ennyire lényeges sarokpontja a „történelemnek”. A könyvből sok minden megtudható erről az eseményről – aminek lényege annyi, hogy a lecsappant létszámot hogyan duzzasztották fel új rendek alapításával és a régiek megerősítésével –, de sajnos nem kapja meg a súlyához illő kifejtést, ez talán az egyetlen igazi (mármint azok szemében, akit a háttér is érdekel) negatívuma a kötetnek. (Az Inkvizíció reformja pedig még ennyi helyet sem kapott, de valószínűleg arról egy (vagy több) különálló kötet szól, a Szürke Lovagokról legalábbis egészen biztosan.) Persze egy lexikonba illő száraz felsorolás eléggé kilógott volna a regényből, de talán egy függelékbe beleférhetett volna. Az, hogy ilyen nincs, nem a magyar kiadó hibája, hiszen az eredetiben sincsen, de jobban belegondolva, az összes Warhammer könyv hátuljára oda kellett volna, hogy férjen valamiféle kronológiából, szószedetből és „történelmi” érdekességekből összeálló gyűjtemény-féleség. Annál is inkább, hiszen fontos szereplőből, űrgárdistarendből és ellenfeleikből is rengeteg van, a sorozatok pedig jellemzően hosszú időszakot ölelnek fel. Két könyv vagy sorozat között pedig jó lett volna egy kis folytonosságot teremteni. (Hasonlóan a minden kötet elején ott lévő, pár mondatos hangulatkeltő szöveghez, csak kicsit terjedelmesebben és persze nem mindig ugyanazzal az írással. Vagy ha nem, akkor kijöhetne a Tuan egy tisztán történeti „világleírással”, biztosan lenne keletje, és valószínűleg a Games Workshopnak van is ilyen kiadványa, már csak a Warhammer RPG-hez is, plusz ott a rengeteg Codex és számtalan egyéb szabálykönyv, ami a terepasztalos játékhoz jelenik meg. Hátha majd lesz egyszer ilyen is…)

Egy utolsó részről nehéz érdemben és nagy spoilerek nélkül írni, ezért álljon még itt annyi, hogy az egész sorozat érdemes a Warhammer 40K után érdeklődők figyelmére, és mivel lezárult, akár egyben is le lehet darálni gyorsan. Aztán pedig jöhet a többi, elég nehezen összeszámolható új sorozat, új rész vagy különálló kötet, amik még a tavalyi év végén kijöttek a magyar kiadó jóvoltából. Én az Anarch-hal – Gaunt Szellemei 15. – folytatom a sort, mivel lett egy kisebb Dan Abnett és Gaunt komiszár hiányom az elmúlt hónapokban.