David Attenborough: Utazások ​a világ túlsó felére

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a most 93 éves David Attenborough a természetfilmek koronázatlan királya. Hirtelen nem is tudnám megmondani, hány generáció nőtt fel az általa narrált filmeken, amik a természet egészen apró, egészen óriási, különleges és mindennapi csodáit mutatták be. Az Egy ifjú természettudós történetei után az Utazások a világ túlsó felére is egy már korábban megjelent könyv, az Utazás a múltba némileg átdolgozott, eltérő képanyaggal megjelent verziója.

Ebben a kötetben Attenborough három újabb útját követhetjük nyomon, elkísérhetjük a fiatal Davidet Új-Guineára és a csendes-óceáni szigetvilágba, Madagaszkárra, illetve Ausztrália kietlen és barátságtalan északi területére, amit sokan nem egyszerűséggel csak az „Isten háta mögött” névvel illetnek.

A világ túlsó felére tett három utazás jópár évtizeddel ezelőtt történt, Attenborough szavai tehát nemcsak térben, hanem időben is visszarepítenek minket egy olyan időszakba, amikor Új-Guinea és a csendes-óceáni szigetek egy része még a nyugati világ számára szinte teljesen ismeretlennek számított. Attenborough első elbeszéléséből ki is derül, hogy Új-Guinea belső vidékein a fehér ember akkor még látványosságszámba ment, de fény derül a számunkra meglehetősen furcsának (és első pillantásra nevetségesnek) ható rakománykultusz eredetére is, ami a fehér gyarmatosítók megjelenését követően terjedt el a csendes-óceáni szigetvilágban.

Az utazásokat mind a londoni állatkert szponzorálta, és a kitűzött feladatok között nemcsak a filmezés szerepelt, hanem bizonyos állatok hazaszállítása is. De a kötetben szereplő három útnak legalább ugyanilyen fontos célja volt a távoli tájak kultúrájának megismerése is. A gyűjtőutak kulturális aspektusa talán nagyobb szerepet kap, mint az előző kötet történetei esetében, ami határozottan javára válik a könyvnek, hiszen olvasóként a meglátogatott tájaknak nemcsak élővilágába nyerhetünk bepillantást, hanem a kultúrájába is. David Attenborough és Geoffrey Mulligan voltak az első fehér emberek, akik nemhogy megnézhették a tongai királyság egyik legszentebb eseményét, a kavaceremóniát, hanem még filmre is vehették azt, hogy megőrizzék az utókor számára! De szó esik Új-Guinea talán utolsó kőbalta készítőiről, a madagaszkári halottkultuszról és az Ausztrália északi részén élő kéregfestőkről. Nem egy olyan mítosz és szokás szerepel a könyvben, ami azóta már jó eséllyel feledésbe merült.

Természetesen egy állatkerti gyűjtőutakról íródott könyv lapjairól nem hiányozhatnak az állatok sem. A csendes-óceáni út egyik legfőbb célja a paradicsommadarak lefilmezése volt, így részletes bemutatót olvashatunk ezekről a rendkívül érdekes madarakról. A különböző paradicsommadár fajok látványos násztáncát ma a YouTube-on bárki megnézheti, akkoriban azonban az őslakosokon és néhány arra tévedt európai felfedezőn kívül senki nem látta még táncolni ezeket a madarakat, Attenborough és Mulligan voltak az elsők, akik filmre vették ezt a látványosságot. A madagaszkári utazás főszereplője a titokzatos indri, avagy babakoto volt. Ez az állat a csak Madagaszkár szigetén előforduló makik népes családjának legnagyobb és egyben egyik legritkább tagja, amit a nyugati világból szintén kevesen pillanthattak meg korábban, a filmezésről és hangfelvételekről nem is beszélve. Az észak-ausztrál utazás fő célja a helyi sziklarajzok, illetve a már korábban említett kéregfestők lefilmezése volt, de sikerült lencsevégre kapni egy seregnyi ujjasludat is. 

David Attenborough megkapó őszinteséggel és lelkesedéssel mutatja be ezeket az idegen tájakat, élőlényeket, embereket. Szavaiból fél évszázad távlatából is átsüt a felfedezés izgalma, a munkája iránti elkötelezettség és az alázat, amivel az ismeretlenhez közelít. Csak ajánlani tudom mindenkinek!