Főkép

Clint Eastwood filmjei a nyolcvanéves fogadott nagyapám látogatásait juttatják eszembe, amik az évek előre haladtával egyre nagyobb csodaszámba mennek, hiszen bármelyik lehet az utolsó. Már a 2008-as Gran Torinónál morzsolgattam a könnyeimet, hogy ej, milyen szép hattyúdal ez, ráadásul az idős mester rendez, producerkedik, főszerepel is benne, hát ezután már tényleg csak a nyugdíj jöhet. Hogyne, meg még kilenc film a kilencvenedik születésnap előtt, és hogy feltegyem a pontot az i-re a kilences számmisztikánál, köztük 2019-ben a Richard Jewell balladájával, ahol ezúttal Eastwood a kamera mögött marad, de azt azért nem mondanám, hogy pihen.

 

Richard Jewell (Paul Walter Hauser) története egyben a zaklatásé és a kiközösítéséé is. A harmincnégy éves biztonsági őr túlsúlyos, túlbuzgó, a hatalommal szemben túlzottan alárendelődő, és még sorolhatnám, ugyanakkor ügybuzgalmának hála egy koncert biztosítása közben egy pad alatt gyanús hátizsákra lesz figyelmes, ami nem sokkal később sajnos fel is robban. Mivel azonban a felfedezéstől az explózióig eltelő időben sikerül távolabb terelnie a népeket a hatósugártól, ezzel sokak életet megmentve, a hírnév rögtön megtalálja hősünket… amit úgy három napig élvezhet, míg rá nem száll az FBI, mint a merénylet első számú gyanúsítottjára. Egyetlen reménye és támasza a szebb napokat látott ügyvéd, Watson Bryant (Sam Rockwell), valamint az édesanyja, Bobi, akinek megformálásáért Kathy Bates-t idén Oscar-díjra jelölték.

 

Jewell annak a srácnak a megtestesítője, aki szeretne a menő kölykök közé tartozni, ám azok folyton elveszik az ebédpénzét, amiért otthon az édesanyja mindenféle finomságokkal kárpótolja. Jó nevelést kapott, de kissé kilóg a sorból, sajátos gondolkodású, emellett még elhízott is, és lenyel minden inzultust, hátha egyszer előtte is kinyílik az elit klub kapuja. Felnővén ezt a kasztot számára a rendfenntartó szervek jelképezik, ezek közül is leginkább a Szövetségi Nyomozó Iroda, ami a média mellett a leginkább froclizza őt. Jellemfejlődése tehát adott, és a történet során aggodalmak közt végigszemlélhető, amennyiben hozzám hasonlóan eltekintünk a valós események előzetes megismerésétől. Az esetleges utána olvasást az élmény maximalizálásának érdekében annak ellenére is érdemes a vetítés utánra halasztani, hogy a hangsúly nem a főhős ártatlanságának kérdésén van, mert a főbb karakterek (ügyvéd, Jewell, mama) mind nagyon szerethetőek, márpedig „felkészületlenül” sokkal mélyebben átélhető a helyzetük. Mellettük a (még mindig? most igazán?) dögös Olivia Wilde remekül hozza a törtető újságírót, Jon Hamm pedig sármjából mit sem veszítve az évek során a simliskedő ügynök szerepében remekel. Egy „Vajon bűnös-e RJ?” felvetésű mozi egészen más tónusú lett volna, de feltehetőleg szegényebbek lennénk mindazzal a bájjal, amit a választott történetmeséléssel nyertünk.

Nem tökéletes film A Richard Jewell balladája; helyenként kicsit lassúnak, néhol picit szájbarágósnak érződik, két ponton a semmiből tűnnek fel karakterek, akiknek előtte nyomuk sem volt, és mit keres egy fizetős telefon az FBI egyik tárgyalójában?! Cserébe izgalmas, fontos mondanivalót közöl, megindító, Kathy Bates-nek pedig csak azért nem követelem habzó szájjal a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrocskát, mert még nem láttam Scarlett Johansson-t a Jojo Nyusziban és Florence Pugh-t a Kisasszonyokban. Addig is, míg ezeket műsorra nem tűzik, remek választás Clint Eastwood legújabb rendezése, már csak annak biztosítása érdekében is, hogy százéves kora felé közeledve se lanyhuljon benne az alkotói kedv.