John le Carré: Ügynök a terepen

„– Kisétáltok Európából a magasan hordott angol orrotokkal. Mert ti olyan különlegesek vagytok, mi? „Nekünk nincs szükségünk Európára. Mi egyedül nyertük meg az összes háborúnkat, az amerikaiak meg az oroszok vagy bárki más nélkül. Mi supermanek vagunk.” Úgy hallom, a szabadság nagy rajongója, a tiszteletre méltó Donald Trump fogja kihúzni a szarból a gazdaságotokat. Tudod te, milyen ember Trump?

– Milyen?

– Ő Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud maga megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba. Nagy hangon bizonyítja, hogy a Krím-félsziget és Ukrajna a szentséges orosz birodalomhoz tartozik, hogy a Közel-Kelet a zsidóké és a szaúdiaké, és picsába a világrenddel. Erre ti angolok mit csináltok? [...] Meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, „drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk”. Ezért tettem kockára a seggemet? Nem hinném.”

John le Carré még nyolcvan felett is nagyon érzi az idők szavát. Legutóbbi regényében, A kémek örökségében egykori kémek gyászoló leszármazottjainak a múlt feltárásáért vívott harcán keresztül mesélt a globális terror-paranoiának köszönhetően megnyirbált szabadságjogokról, a titkok feltárásának és a valódi bűnösök elszámoltatásának lehetetlenségéről, az emberi jogok értelmezhetetlenségéről egy kétpólusú világrendben. Sűrű, keserű mese volt az is, és remekül reflektált a 2010-es évek egyik leggyötrelmesebb dilemmájára: vajon, ha minden sarkon ott ólálkodik a terror, akkor mit kell feláldoznunk a szabadságunkért – s vajon érdemes-e mindezt feláldozni, ha a szabadság épp ezen áldozatok és korlátok miatt lesz csupán illúzió?

Az Ügynök a terepen szintén aktuális eseményekre reflektál – a Brexit és Donald Trump megválasztása után megroggyant titkosszolgálat regénye ez, azoké a kémeké, akik életüket szentelték a hidegháborús ellenféllel szembeni harcnak, és most faarccal, ugyanazon zászló előtt tisztelegve kell végignézniük, ahogy a demokratikus jogállam, amelyben hittek, néhány egoista őrült kezében porrá omlik, és a Nyugat, amelyért harcoltak, egy ex-KGB ügynök vezette posztszovjet maffiaállam lábtörlőjévé válik. Le Carré tán még sosem volt ennyire indulatos – a huszonéves, Trump-gyűlölő, szabadságjogokért küzdő hőse szájába adott kirohanások sorai közt jól olvashatók a csalódott hazafi sérelmei. Ahogy egyébként teret ad azon, egykoron az angol titkosszolgálatnak kémkedő oroszok csalódottságának is, akik most értetlenül nézhetik, ahogy a demokratikus nyugat, melynek illúziójáért elárulták egykori hazájukat, behódol Putyinnak.

Szerencsére e sérelmek sorolása közepette nem felejt el történetet szőni: Nat, az angol szolgálat 47 éves veteránja épp a visszavonulásra készül, amikor derült égből az ölébe pottyantanak egy utolsó utáni megbízatást – vállalja el az egyik majdnem-jelentéktelen londoni alállomás, a Menedék irányítását. Néhány középkategóriás kém, egy feltörekvő tehetség, egy ukrán oligarcha beszervezett szeretője, egy-két alvóügynök – semmi különös. Natet lepi meg legjobban, amikor egyik alvóügynöke megbízást kap Oroszországból, mégpedig akkorát, ami a hidegháborús klasszikusokat idéző fogással kecsegtet.

Mindeközben az egyébként egyéniben klubszinten londoni bajnok Natet kihívja a tollaslabdapályán egy fiatal, sikerre szomjazó játékos. A magányos farkas Ed minden tollaslabdameccs után világpolitikai kirohanásokkal szórakoztatja Natet – aki nem csupán azért kedveli meg a fiút, mert radikális emberi jogi ügyvéd felesége szavait hallja vissza a szájából, hanem mert elidegenedett lányával való rossz kapcsolatáért vezekelne azzal, hogy mentorként terelgeti az apátlan fiatalembert. Aztán persze beüt a krach: Nat életének két szelete a legváratlanabb ponton ér össze és hirtelen minden előzetes ismeret megkérdőjeleződik. Kicsoda Ed valójában? Mi köze Nat családjához? Ki a „nagy fogás” és miért árulná el a hazáját épp az oroszoknak? Vagy lehet, hogy semmi nem az, aminek látszik? Mi a jelentősége egy grúz származású orosz titkosszolgálati legenda német akcentusának?

Rutinos le Carré olvasók persze hamar felfejtik a szálak egy részét, de ne legyenek illúzióink: a nagy öreg még mindig képes az orrunknál fogva vezetni minket. Olykor kicsit túl sok a véletlen a történetben, még az is felmerült bennem itt-ott, hogy ez már sok a jóból, hogy épp ő és épp ott és épp az ő ügynöke és épp ez a nagy fogás – de persze sosem voltam kém, tehát nem tudhatom: lehet, hogy világunk sorsa olykor tényleg néhány fatális véletlenen múlik. Oly keveset tudhatunk valójában arról, mi zajlik a színfalak mögött és hogy az emberek, akik körülvesznek minket, vajon milyen titkokat rejtegetnek.

Az igazi kérdés meg, mint a legtöbb le Carré-regényben, itt sem az, hogy ki kémkedik és kinek és miért, hanem hogy hogyan lehet mindezt józan ésszel túlélni. Mikor jön el a pont, amikor egy Brexit-kaliberű őrületben a politikai semlegességre felesküdött közszolga is azt mondhatja: eddig és ne tovább? Mikor jön el a pont, ahol a felelős kisembernek kötelessége lépni? Ki mondhatja meg, hol húzódik az állampolgári engedelmesség és az állampolgári lelkiismeret közti határ? És a másik oldalon: vajon fel vagyunk-e készülve rá, hogy ha lépnénk is, bármerre, minden oldalról koncra éhes nagyvadak vesznek körül minket, akik alig várják, hogy kihasználjanak sértettséget, vak jóakaratot, ostobaságot? S vajon milyen büntetés jár annak a megvezetett szerencsétlennek, aki az ideáljai mentén, puszta jóakaratból elárulja hazáját a leggyűlöltebb ellenségnek? Le Carré a lehetetlennel kacérkodik e regényben: azt akarja megmutatni, hogy ezekben az őrült időkben, amikor a világ ismét kifordulni készül sarkaiból, is meg lehet próbálni embernek maradni. Bár igaza lenne.