Judy

A szíved nem az alapján ítéltetik meg, mennyire szeretsz, hanem hogy mennyire szeretnek téged mások, hangzanak szabad fordításomban L. Frank Baum sorai az Óz, a nagy varázslóból. Ennek a mondatnak a kétértelműsége tökéletesen leírja Judy Garland életének (legalábbis a) Judy-ban ábrázolt kettősségét: ha az önbecsülés oldaláról olvassuk, Baum üzenete toxikusabb egy norilszki nikkelbánya tövébe ültetett hangulatemelő virágoskert földjénél – ám ha egy törékeny ego mankója azoknak a bizonyos másoknak a szeretete, az csekélyke oxigénforrássá válik a folyton víz alatt fuldoklónak. Renée Zellweger Judy Garlandként pedig a stúdiók világának kíméletlen prése és közönségének áhított csodálata közt lassan elforgácsolódva pont ezt a dualitást mutatja be valóban fenomenális hitelességgel. Ellenben hadd oszlassak el máris egy félreértést, mert úgy vélem, többeket félrevezet majd a film: szerintem csak a főszereplő alakítása érdemel meg minden elismerést, nem pedig a mű egésze, ám ő annyira ragyog, hogy ezt képes lehet elfeledtetni.

A Frances Gumm néven napvilágot látott énekesnő sosem volt az a kimondott díva; ezt a tényt a nyitó képkockák érzékletesebben aligha tudták volna átadni. A fiatal Judy arcát látjuk, ami szívbemarkolóan bájos, csakhogy közben egy kíméletlen férfihang a lány fejére olvassa minden fizikai hiányosságát, nehogy többnek tartsa magát a rajta kapitalizáló menedzsment tulajdonánál. A kamera vált, megmutatja a vádlót, majd újdonsült ismereteinkkel ismét megnézhetjük magunknak az arcot: nahát, tényleg nem makulátlan... Ezután a bravúr után ugrunk majd’ négy évtizedet az időben, megismerve az Államokban kihunyóban lévő csillag felnőttkori sorsát, amit az alkohol, különböző nyugató- és pezsdítőszerek indukálta álmatlanság, valamint a pénztelenség, illetve válások súlya alatt rogyadozó anyai felelősség egyaránt terhel. Ahogy haladunk előre a történetben, a problémás „jelen” és a felszíni csinnadratta ellenére cseppet sem dicső múlt közti oda-vissza vágások mindinkább egyértelművé teszik, hogy Judy nem csupán törékeny, hanem inkább összetört lélek, akinek egyensúlya vékony hajszálon függ.

No ez az, amit Zellweger példásan bemutat, a körítés pedig amolyan britjátékfilmesen könnyed megoldásokkal kísérli meg oldani a szakadékba aláhullni készülő egzisztencia tragédiáját. Ez a koncepció kissé egyenetlenné teszi az alkotás egészét, mert bár érfelvágós mivoltából elvesz, a művészi érzékenységről szóló tanmese belebicsaklik a drámai éleket körülpárnázó irányvonalba. Ami pedig a többi karaktert illeti, iszonyatosan nagy szerencséje van Rupert Goold rendezőnek a címszereplő-választással, mert mellette szinte fel sem tűnik, mennyire kétdimenziósnak látszik mindenki. Összegzem: az Atlanti-óceán tőlünk távolabbik részén lakók gonoszak, kivéve néhány barátságos figurát, a londoniak pedig többnyire jók, de legalábbis megbocsátóak és a szívük mélyén tele vannak szeretettel. Itt ráadásul az időjárás épp olyan, mint a sztár melankolikus hangulata, tehát a néző joggal ringatja magát abba a tévképzetbe, hogy ez Garland valódi otthona, esély egy szerető közösségben való megdicsőülésre, angol film amerikai főhősnővel, egyfajta Bridget Jones Dark.

Természetesen megkapunk valamiféle keserédes mennybemenetelt, ami épp annyira lett patetikus, mint amennyire az élet által már megírt forgatókönyv hagyta, de abban a keretben aztán csúcsra jár. Mindez úgy vélem, ellene hat a Zellweger által hozott színészi mélységnek, és hiába pakoltak bele a készítők szinte mindent a sztoriba, ami manapság egy Oscar-esélyes filmnél alapkellék, a produkció egésze nem tudja azokat a magasságokat hozni, mint színpadra tolt üdvöskéje. Ezzel együtt se hagyja azért a kedves olvasó, hogy lebeszéljem a Judy-ról, mert összességében szívszorítóan feldolgozott életrajzi dráma lett, ami (mindkét) főhősnőjének kvalitásai miatt önmagában megéri a jegy árát. Hogy nem szeretnék egyhamar végigszánkázni újra a szivárványon, arról pedig az út közbeni hepehupák tehetnek.