Főkép

Hiába Lord Ballister Bitangfő a leghírhedtebb gonosz a királyságban, mégsem sikerül végrehajtania egy tervét sem, Sir Aranypőc lovag ugyanis minden alkalommal megakadályozza. Egészen addig, amíg egy nap be nem kopogtat egy kislány Lord Bitangfő laborjába, miszerint a gonosz csatlósa szeretne lenni – ő Nimona, a rendkívül ügyes alakváltó, aki érkezésével teljesen megváltoztatja az erőviszonyokat Bitangfő és Aranypőc között. Lehet, hogy ezúttal mégsem a jók fognak győzni? Lehet, hogy a jók meg sem érdemlik a győzelmet? Lehet, hogy nem is számít igazából ki a „jó” és ki a „rossz”?

 

Noelle Stevenson elképesztően hangulatos képregénye a klasszikus mesék és fantasykalandok világába visz el, ám itt semmi sem úgy történik, ahogy lennie kellene. Sir Aranypőc nem épp az a makulátlan hős, akinek láttatni szeretné magát, ráadásul a múltjában is sötét titok lappang. Bitangfő nem is annyira gonosz, mint amennyire azt eljátszott szerepe kívánná, Nimona pedig szokatlan módon nem a jó oldal fiatal apródja lesz, hanem bizony a rosszakhoz csatlakozik. És hát ő sem pont az, akinek elsőre tűnik...

 

Csuda szórakoztató olvasni, ahogy Stevenson eljátszik a sztereotípiákkal és a különböző felvett szerepekkel. Könnyed és humoros stílusa annyi jópofa momentumot, ügyes ötletet, szokatlan megoldást rejt, hogy már csak ezekért is érdemes kézbe venni a képregényt (imádtam például a tudományos expót, amelynek már a léte is abszurd egy középkorias világban, és ezt az ellentmondást az író nagyon ügyesen használja paródiaként). Bár lendületesen lehet vele haladni, mégis megéri el-elidőzni egyes részeknél, és jobban megnézni a szimpatikus képeket, ízlelgetni a párbeszédeket, amelyek rém viccesek és tele vannak utalásokkal, kikacsintásokkal.

 

Mégis, amitől annyira jó lesz ez a képregény, az sokkal inkább magukban a karakterekben keresendő. A sok humor és mókás esemény közepette ugyanis egyre jobban és jobban megismerjük a főszereplő triót, mélyebben kezdjük érteni őket. Nimonát, akivel az élet nagyon kegyetlenül elbánt, és mostanra nagyon bizonytalan abban, ki is ő valójában. Bitangfőt, akit mind Nimonához, mind Aranypőchöz különleges kapcsolat fűz, pedig valójában neki kellene lennie az ördögi főgonosznak, aki rettegésben tartja a várost – ám valahogy nem akaródzik ennek a szerepnek igazán megfelelnie. No és persze Aranypőcöt, a tiszta jóság megtestesítőjét, akiből éppen csak az ártatlanság veszett ki, köszönhetően annak a világnak, amiben élnie kell.

 

Minden közös kalandjuk, minden buggyantan vicces ötletük afelé visz, hogy mélyebben megismerjük őket; varázslatos érzés nézni, ahogy mindhárman keresik a helyüket a világban és egyre kevésbé elégednek meg azzal, amit a külső tényezők rájuk kényszerítenek. Szívmelengető, mégis elgondolkodtató egy csomó jelenet, ahogy küzdenek önmagukkal – nehéz elképzelni, hogy valamilyen mértékben ne érintene meg minden olvasót az önmagukra találásuk. Talán pont ezért tűnik tökéletesnek a fiatalabb korosztálynak (is!): mert játékos, szórakoztató köntösben tálal nagyon is komoly dolgokat. Nem „tanít”, nem erőltet, hanem mesél ebben a különleges világban, ahol átlagosnak tűnő kislányok változnak át cápává, ahol a szőke lovagnak és a főgonosznak nem muszáj ősellenségeknek lenniük, ha létezik más út is.

 

Mindezt legalább ennyire szerethető rajzokon át mutatja be Noelle Stevenson: élénk színekkel, nem túl részletgazdagon, de mégis mutatós egyszerűséggel. Talán nem sok izgalmat rejtenek a panelek vagy éppen a szereplők kidolgozása, de szerintem nincs is rá szükség, ez a stílus jól illik a történet gördülékenységéhez, ráadásul tovább erősítik a fiatalos, ifjúsági jellegét a képregénynek. Bár nem fogunk olyan sokat időzni a képeknél, azért vannak nagyon szép oldalai is, különösen szerettem azokat, ahol Nimona átváltozik vagy ahol a fényekkel játszik Stevenson.

 

Azt hiszem, olyan a Nimona, mint a legjobb mesék: elsőre talán nem tűnik többnek, mint egy ügyesen megírt, kalandos és szórakoztató történet jól eltalált karakterekkel és olyan háttérrel, amiben élvezet elmerülni. De ahogy egyre többet gondolunk rá, úgy mutatkozik meg egyre több rétege: az, ahogy Stevenson a világáról mesél, ahogy a szereplőit mozgatja és bemutatja, ahogy a történet eljut a végére valami nehezen feldolgozhatóig, valami katartikusig, melyről még sokat kell gondolkodni, hogy teljesen a helyére kerüljön. Olvasás után a Nimona még nagyon sokszor fog az eszünkbe jutni.