Főkép

A tanulás régi és jó módszere az, ha az ember felmondja a leckét saját szavaival, és ezzel sajátjává teszi az anyagot. Aztán, ahogy rágja és mondja és értelmezi magának, egy ponton beléphet a kreativitás és a saját élményei, érzései, ötletei mentén rakhatja össze az ismereteit.


Éppen ez a Mákháború. A megszerzett ismeretek saját rendszer szerinti bemutatása. Ezt nem én mondom, hanem a szerző maga: a fiatal írónő, a kínai történelemmel foglalkozó egyetemi hallgató a tananyagot, Kína elmúlt százötven évét használta föl a fantasy világ megalkotásához. Még az ajánlás is a nankingi mészárlásról szóló könyv szerzőjének szól.


A történet szerint Zsin, az árva, akit az előző mákháború végén fogadtak be, valahol az Isten háta mögött, a birodalom legdélibb tartományában kiválóra írja meg a hivatalnoki felvételi vizsgát és ezzel beléphet a birodalom legjobb főiskolájára, ahol hadtudományokat oktatnak. Csakhogy Zsin nem véletlenül volt képes erre: a sorsa a régi mágiával fonódik össze, így egyszerre keresi a helyét ifjú felnőttként a társadalomban és igyekszik megérteni, mire is képes. Mindezt csak nehezíti, amikor újabb, minden eddiginél kegyetlenebb háború tör ki a birodalom és a keleti szigetvilág között.


Jól látszik, hogy a Kuang felvállalja az epikus fantasy-k tematikáját, mindezt az iskolával és a katonai témával keverve. A világot megváltó, iskolába járó hős alakja egészen ismerős; Patrick Rothfuss például A szél neve és A bölcs ember félelme című könyvekben nagyon ügyes példáját adja annak, hogyan lehet ezt szórakoztatóan megírni, hogy még általában az emberről is elhangozzon valami. Kuang könyve bátor próbálkozás, de a kiválasztottság és a történelmi teher témájával néha mintha nem tudott volna mit kezdeni. Érzésem szerint annyira el akarta mondani, ami megragadta Kína legújabb kori történelméből, hogy nem ügyelt kellően a jellemekre és a történetvezetésre. Ezért Zsin és társai története egy ponton túl esetlegesnek érződik.


Pedig remek lehetőségek vannak ezekben a társakban. A mágia alkalmazása és az ezért fizetendő ár ötletes, a sámánizmusban gyökeredzik, és úgy tűnik, a világot alapvetően formáló konfliktust teremt. Vagyis Kuang érteni látszik, mitől szórakoztató egy fantasy, és ez nagyon jót tesz a szövegnek, mert minden nehézsége és sutasága ellenére is a történet megőrzi a szórakoztatás ígéretét. Jól működhet az is, hogy ezzel a világméretű problémával párhuzamosan hozza az egyén életében alapvető változásokat hozó problémákat. Ott van Zsin válasza a nőiségre, az egyén felelősségének vizsgálatára alkalmas helyzetek a háború során, és a nankingi mészárlás kapcsán a háborúról, a múlt felhasználásáról és értelmezéséről, az emberiességről is el lehet mondani néhány mondatot, vagy legalábbis a megjelenésük mutatja, hogy Kuang valóban ígéretes szerző.


Az ígéret tehát megvan, ezzel együtt úgy látom, Kuang sokszor keresi még a hangját, a történet fókuszát, a képkivágást, amin keresztül érdemes bemutatni az olvasó számára az eseményeket és szereplőket, hogy az alkotóelemek nagyobb egésszé állhassanak össze. Éppen ezért a Mákháború érdekes és szórakoztató olvasmány, ha valaki a jól ismert fantasy-kereteken belül akar megismerkedni Kína történelmével; egy biztató első könyv egy fantasy szerzőtől és egy epikus fantasy történet, ami hozza a zsáner elemeit selyembe és rizspapírba csomagolva.