Főkép

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. Magyarországon egyre népszerűbb a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán pár éve úgy éreztük, hogy a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is – a kísérlet pedig elég izgalmasan sült el ahhoz, hogy újra és újra nekivágjunk. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

 

Kádárkuti Emese Borbála

 

Vaják – 1. évad (The Witcher, készítette: Lauren Schmidt Hissrich)

 

Sem a könyvekhez, sem a játékhoz nem volt szerencsém, így előzetes elvárások nélkül, a trailerek csábítására vágtam bele a sorozatba. Nem kevesebbet kaptam a Vajáktól, mint az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb sorozatélményét. A világépítés lenyűgöző (gondolom e tekintetben a könyvek rengeteget adnak). Nehéz következetes fantasy világot építeni, ami nem magyaráz túl semmit, mégis érezni lehet a rejtélyek, történések mögött rejlő következetességet. A karakterábrázolás is kifejezetten erős. Nincsenek archetipikusan jó vagy rossz jellemek: mindenki a saját értékrendje szerint cselekszik. Komplex, emberi, szerethető, hiteles szereplőket kapunk. A púpos, kitaszított kislányból megszületik a kegyetlenség és a szeretet határán táncoló gyönyörű varázslónő; az emberek által kiközösített, mégis valamifajta tiszteltet ébresztő, csendes, távolság tartó, erkölcsös harcos és a világokat megrengető erővel megáldott hercegnő története külön-külön is izgalmas lenne, de életük sorsszerű összefonódása magával ragadó folytatást ígér.

 

 

Kovács Tímea

 

Patrick Melrose (Patrick Melrose, készítette: David Nicholls és Edward Berger)

 

Hajszálon múlt, de az év legnagyobb sorozatszenzációi közt mégiscsak besurrant az első helyre az Edward St. Aubyn kisregényeiből készült minisorozat, mely elsősorban (nyilván) Benedict Cumberbatch „drogos jutalomjátékáról” híresült el, ám ennél sokkal többet érdemel. St. Aubyn önéletírása (magyarul a Jelenkor adta ki 2018-ban, két kötetben a sorozatot) nem csupán a brit arisztokrácia maró kritikája – őszinte és gyomorforgató szembenézés droggal, bántalmazással, családon belüli erőszakkal, függéssel és érzelmi kiszolgáltatottsággal. Az író azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat – ritkán van lehetőség ezt leírni – minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.

 

 

Kökény Pali

 

Csernobil (Chernobyl, készítette: Craig Mazin)

 

A sorozatok esetében is a bőség zavara közhelyet kell elsütnöm, mert ebben az évben kaptunk kellően kifacsart, beteg, fekete humorral szórakoztató szuperhősöket a The Boys képében, elképesztő vizualitással megtámogatott tinidrámát az Eufóriában, egy hihetetlen módon még jobb második évadot a Mindhunterből, számtalan remek limitált sorozatot (Mrs. Wilson, When They See Us, Unbelievable), sőt, még egy meglepően izgalmas és szórakoztató Witcher is befutott az év végére. A pálmát mégis a Csernobil viszi el, mégpedig azért, mert egy mindannyiunk életét meghatározó és velünk együtt élő eseményt tudott olyan drámaisággal és mégis történelmi hűséggel bemutatni, hogy sokszor lélegzetvisszafojtva néztem a képernyőn zajló eseményeket, akkor is, amikor pontosan tisztában voltam vele, mi és hogyan fog végbemenni. Craig Mazin a hősiességről és a gyávaságról sem fordítja el a kamerát, húsba markolóan és mindenféle pátosz nélkül mutatja be az emberi hübrisz és a hazugságokra épülő társadalom bűnhődését, ami pedig különösen hátborzongató benne, az az, hogy lassan napi szinten láthatjuk magunk körül azt nagyban, aminek Csernobil volt a kicsúcsosodása „kicsiben”, és ami végül egy birodalom bukásához vezetett (szerencsére globális kataklizma nélkül). Mivel azonban B-bolygó (sajnos) nincs, így annyi biztos, hogy ha már az égbolt fog lángolni, akkor valóban nem lesz hova menekülni, és megannyi bátor férfi és nő sem fogja tudni elodázni a véget.

 

 

 

Németh Attila

 

A mi fiaink (Our Boys, készítette: Tawfik Abu Wael, Joseph Cedar és Hagai Levi)

 

A legmaradandóbb idei sorozat kategóriáját nálam magasan egy amerikai-izraeli gyártású HBO sorozat, A mi fiaink (Our Boys) „nyeri”. Egy öt éve történt szörnyű gyilkosság és még elborzasztóbb vendettáját feldolgozó sorozat egy izgalmas nyomozati szálra fűzve fel ábrázolja a kibogozhatatlan izraeli-palesztin konfliktus pszichózisát és egyéni, valamint közösségi tragédiáját, mindkét oldalról, kiegyensúlyozottan és kiegyensúlyozottan megrázóan. Csak erős idegzetűeknek ajánlom.

 

 

 

 

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Eufória – 1. évad (Euphoria, készítette: Sam Levinson)

 

Hogyan élnek valójában a tinédzserek? – tette fel a kérdést egy izraeli sorozat 2012-ben, majd igaz történetekből fűzte össze Daphna Levin és csapata a tízrészes izraeli sorozatot, az Eufóriát. Ennek amerikai változatát pedig Sam Levinson hívta életre az HBO szárnyai alatt. És a tanítvány túlszárnyalta mesterét. Az új Eufória szereplői átlagos tinédzserek, akikkel a lehető legrosszabb dolgok történnek, amely gátlástalanságot a környezetük és az online tér csak megenged vagy lehetővé tesz. Rámutat új és régi veszélyekre, amelyek ma már természetes velejárói lettek egy tinédzser mindennapjainak, legyen az drog vagy internetes pornó. A delíriumos álmokat és személyes drámákat pedig Rév Marcell operatőri munkája teszi teljessé.

 

 

 

Szabó Dominik

 

Eufória – 1. évad (Euphoria, készítette: Sam Levinson)

 

Mindig lelkesen érdeklődök a tinédzserek problémái iránt – a kellő távolság biztonságából van valami vonzása ezeknek az alkotásoknak, megmozgat a perverz kíváncsiság, hogy miként töltik idejüket manapság a tizenévesek. Márpedig az Eufória iszonyatos töménységgel mutat be mindent, ami csak a legújabb generáció fiataljaival történhet a kétezres évek Amerikájában. Mindezt olyan lenyűgöző stílussal – remek zeneválasztással, Rév Marcell mesés operatőri munkájával, olykor álomszerűen, máskor húsba vágóan naturalistán – teszi, hogy egyszerűen odaszögez maga elé. Mégis, amiért igazán nagy rajongója lettem a sorozatnak, azok a meglepően szélsőséges figurák, tele traumával és szorongással, amit képtelenek feldolgozni, így hát a lehető legszokatlanabb módszerekhez folyamodnak, hogy túllendüljenek a mélyponton. Egyértelműen 2019 felfedezése és legkatartikusabb sorozatos élménye nálam.

 

 

Uzseka Norbert

 

Az Úr sötét anyagai – 1. évad (His Dark Materials, készítette: Jack Thorne)

 

Nem igen van időm sorozatokat nézni, hát még a Trónok harca nyomorult utolsó évadjának sem sikerült a végére érnem. De ezért a sorozatért bevállaltam a még kevesebb alvást is, mert Philip Pullman hasonló című regénytrilógiája az örök kedvenceim egyike. Volt az első részből bő tíz éve egy vérszegény mozifilm, az HBO-féle sorozat szerencsére sokkal-sokkal bátrabb. Más kérdés, hogy egyet s mást úgy modernizáltak-alakítottak, ahogy nekem már nem annyira tetszik. Pullman úgy írta meg a regényeket, hogy minden a helyükön legyen (enélkül ilyen meredek és súlyos témába nem is lett volna szabad belemenni), de általánosságban elégedett vagyok az első évaddal, a legtöbb szereplő és megoldás rendben van. Nagyon várom a folytatást, s még inkább, hogy azok után képesek lesznek-e a harmadik részt is úgy megcsinálni, ahogy az a könyvben meg van írva.