Főkép

Minden történetnek van egy másik oldala. Azt már tudjuk, hogy Arany Gabó, Clay Cooper és A Wadon királyai többi tagja megmentette a világot, legyőzte a szörnyetegek áradatát, és nem mellesleg kiszabadította Rose-t, Gabó lányát. De mi történik utána? Mi történik a világ megmentése után? Fel tudja valaha dolgozni Rose, hogy örökre apja árnyékában kell élnie, hogy ő a leghíresebb, leggyakrabban elénekelt történetben a megmentésre szoruló lány? Hogyan változik meg a világ, amely úgy tűnik, végérvényesen legyőzte a bestiák áradatát? Mi lesz azokkal a szörnyetegekkel, akik... esetleg nem is annyira szörnyűek?

 

Évekkel Gabó utolsó nagy turnéja után a lánya önálló bandát vezet. A Véres Rózsaként emlegetett Rose társaival arénából arénába utazik, hogy megküzdjenek az eléjük vezetett borzalmakkal, hírnevet és pénzt szerezve. Megelégelve a kisvárosi életet, Tam Hashford bárdként csatlakozik hozzájuk, ám hamar rá kell döbbennie, hogy a zsoldosok élete nem pontosan olyan, mint ahogy a dalnokok lefestik. Ráadásul a banda elvállalt egy különös megbízást, kivételesen nem az egyik aréna falán belül, melyről valahogy senki sem árul el Tamnak semmit, aki nem egészen érti, hogy miért pont az ellenkező irányba haladnak, ha a birodalom másik felén újra összegyűlnek a szörnyek egy mindent eldöntő támadásra az emberek ellen.

 

Nicholas Eames kis túlzással ott folytatja, ahol A Wadon királyai végén abbahagyta – ám a szemszög más, és ez önmagában van annyira érdekes, hogy ne érződjön „kötelező” folytatásnak a Véres Rózsa. Az első rész számomra még inkább a jópofa hangulatról, az ismerős, de azért nagyon is menő figurákról és legfőképpen a lelkesítő, optimista stílusról szólt – a második rész ehhez képest megtartja az előzménynek az erényeit, de közben belevisz valami újat, amitől bár ugyanolyan szerethető lesz a regény, de talán egy kicsit máshogy.

 

Kevés az olyan fantasy, ami ennyire közvetlen, de mégis természetes módon reflektál a saját belső logikájára. Eames bátran felvállalja, hogy bemutassa, milyen lehet egy olyan világban felnőni, ahol a hírnév minden, ahol csak zsoldosként lehet sikereket elérni, és történetesen az apád minden idők legnagyobb és leghíresebb zsoldosa. Rose személyiségének problémái, traumái nagyon látványosan, de mégis megérthetően jelennek meg; izgalmas és némileg talán fájdalmas figyelni, hogy milyen viselkedési mintákat követ ennek hatására a saját életében, mire vezeti a saját becsvágya és megfelelési kényszere. De talán pont ettől lesz olyan sikeres hős? Eames ezzel a kérdéssel nemcsak a szerepjátékos gyökereit vizsgálja meg, de az egész zsánert szokatlan oldalról világítja meg.

 

A regény másik központi kérdésköre a szörnyetegekhez kapcsolódik – akik nem is biztos, hogy mindannyian szörnyetegek. Míg az első részben az ellenség leginkább arctalan és embertelen formában jelent meg, addig a Véres Rózsa erősen árnyal ezen a képen: bemutatja, hogy bizony van személyisége azoknak a lényeknek, akiket arra tenyésztenek, hogy egy zsoldoscsapat levágja őket az arénában, hogy igenis éreznek és gondolkodnak azok a furcsa testű alakok, akik az erdőben laknak. Eames a maga pozitív világszemléletével foglalkozik ezzel a témával; varázslatosan jó olvasni, hogy létezhet még olyan mű, ami ennyire megnyerő és szimpatikus, ami még látja a jót mindenkiben, ami tud ennyire őszintén és szépen beszélni az elfogadásról, a másik élőlény megbecsüléséről.

 

Ezek mellett szinte nem is zavart, hogy a cselekmény kicsit hosszabbnak tűnt a kelleténél és a bandás-szerepjátékos tematika sem adott már hozzá nekem annyit, mint az első résznél, hiszen a végére megint egy olyan regény lett, aminek őszintén lehet lelkesedni minden oldaláért, minden gondolatáért, minden szereplőjéért. Nagyon örülök annak, hogy Eames tudott újat mondani, érdemben hozzá tudott tenni az előzmény világához – ráadásul megint egy szórakoztató, pörgős, zseniális mellékszereplőkkel teli regényben. És bár a Véres Rózsa is lezárt, kerek egészet alkot, elvileg idén érkezik a sorozat harmadik része a tengeren túlon... Ezek után kíváncsi vagyok, hogy mivel tud még meglepni Eames.