Főkép

Fülszöveg:

 

A legjobb, ami mesékkel történhet…

 

Közhírré tétetik!


A Habshár-szigetek királynője férjet keres!

Vízfüttyő Loson, a vakmerő kalandor, elfogadja a felkérést… hogy olyan kihívás elé állítsa
a jelölteket, amelyet csak a legrátermettebb teljesíthet.
Küldetését ármány, árulás, hatalomra törő varázslók és sosem látott mitikus lények szegélyezik, a távoli szigeteken éppúgy, mint Óperencia közepén, vagy Al-Ibabha városában, a mesés keleten…

 

Loson kalandban és humorban bővelkedő, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó történetei mesés világának különböző szegleteibe kalauzolják az olvasót, Óperencián innen és túl…

 

 

Részlet a regényből:

 

Habkirályok

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatalember, aki épp azon gondolkodott, hogyan állíthatná meg a zuhanását.
Az ifjút Vízfüttyő Losonnak hívták. Barna, félhosszú haja lobogott, inge a testére feszült, lábai kalimpáltak – mondani sem kell, teljesen haszontalanul. Sikolyra nyitotta a száját, noha tudta, hogy annak se lenne sok értelme, főleg arra a néhány pillanatra, ami a földet érésig még hátra volt.
Úgy érezte, kifogyott a trükkökből.
Jogosan merült fel benne: hogyan tovább?


1.

Mint ahogy jogosan merül fel az olvasóban is: hogyan került hősünk ebbe a csávába? Tekerjük hát vissza az idő kerekét!
Loson edzeni indult. Ám míg mások nehéz köveket emelgetnek, kardokkal hadonásznak vagy hosszú távolságokat futnak le, ő épületekre mászott.
Ezúttal egy tanintézményt szándékozott meghódítani, Füzesújmajor – és egyúttal egész Óperencia – egyetlen leánykollégiumát. Füzesújmajorban, ebben a szabad gondolkodókat pártoló városállamban ugyanis nem osztották a kontinens-szerte tényként kezelt tézist, miszerint a nők agya felrobban, ha olvasni vagy gondolkodni kezdenek. Itt az is részesülhetett tudományos képzésben, aki történetesen a szebbik nemhez tartozott.
Ám Losont nem az a vágy vezérelte az épület tornyaira, hogy tanúja lehessen, amint szárnyra kap a női intellektus. Valami egészen más érdekelte a nőiséggel kapcsolatban…
Többször is megmászta már a kollégiumot ezen indíttatásból, sikerrel véve az akadályokat, s a kellemes látvány legtöbbször feledtette vele a megpróbáltatásokat. Most sem lett volna baj, ha nem jön az a némber…
Már túljutott az első tornyon, ahonnan a tetőre kúszott, hogy átügyeskedje magát a szomszédos toronyra. Nem volt segítségére más, csak egy kötél, és derék társa, Muszti, a patkány.
Míg ő a sodort háncson ereszkedett egyik erkélyről a másikra, a fekete állatka a fal egyenetlenségeibe kapaszkodva követte. A módszer abból állt, hogy Loson rákötözte madzagját az erkélykorlátokra, egy emelettel lejjebb ereszkedett, és amikor megérkezett az alanti balkonra, Muszti elrágta a fenti csomót, majd maga is lemászott.
A harmadik emeleten érte utol a baj.
Mire Muszti is csatlakozott hozzá, már megkötötte az új hurkot, de ahelyett, hogy tovább ereszkedtek volna, ő csak bámult befelé egy nyitott ablakon át. Egy dézsában fürdő barna lányban gyönyörködött, és némán várta, hogy a fiatal test minél több porcikája bukkanjon elő a víz alól. Türelme azonban csak egy tetőtől talpig feketébe öltözött nevelőnőt termett, aki, a lánnyal ellentétben, észrevette őt.
Loson a rajtakapottak pírjával az arcán azonnal elhátrált az ablaktól, átlépett a korláton, és mászni kezdett. Félúton járt a második emeleti erkély felé, amikor felbukkant fölötte a szigorú arcú asszonyság, egy csorba ollót csattogtatva.
– Megmondtam, fiatalember, ha még egyszer itt látom…
Azzal belenyesett a kötélbe, amin Loson függeszkedett. Néhány rost elengedett.
Te jó ég – ijedt meg a fiatalember –, a nyanya komolyan gondolja!
– Ne! – kiáltotta, és kétségbeesetten lejjebb ereszkedett, hogy minél hamarabb a következő szintre érjen. A nő azonban gyorsabb volt, és elnyisszantotta az utolsó rostokat is.
Loson zuhanni kezdett, a biztonságot jelentő erkély pedig elszáguldott a szeme előtt.
Nem volt ideje arra, hogy kétségbe essen. Szélesítette fogását a kötélen, majd a kezei közt levő szakaszt előrelendítette, át az első – és számára az utolsó – emeleti erkélykorlát fölött. Csak reménykedhetett benne, hogy a kötél beakad majd a sarokelembe, az pedig megállítja a zuhanását… mert ha nem, és az utca kövei teszik meg, az fájdalmas lesz.
Megkönnyebbült sóhajjal üdvözölte a fájdalmas rántást a vállánál, mert ez azt jelentette, hogy rögtönzött terve működött.
– Hé! – hallotta az utcai járókelők moraján át egy fiatal nő hangját. – Mit csinálsz? Kitéped a seprűt a kezemből!
Seprűt?
Ezek szerint nem a sarokgömbbe akadt bele a kötél, hanem egy seprűbe?
– Bocsánat! – kezdte Loson. – Én csak… segítség! Húzz fel!
– Nem… bírom… tartani…
A következő pillanatban Loson megint zuhant, és már nem remélte, hogy bármi megállíthatná.
Úgy tapasztalta, jobban jár, ha ellazítja az izmait, mint ha görcsösen feszít, ám nem volt annyira ura a testének, hogy az ilyesmiről teljes mértékben ő döntsön.
Amennyire tőle telt, felkészült, hogy a macskaköveknek csapódik, ehelyett azonban átszakított egy ponyvát, és egy padra érkezett, mely abban a pillanatban tova is lendült vele.
– Ahh! – nyögött fel, és az ülepéhez nyúlt, a mozdulat azonban rögtön megállt, amikor egy tőr került a torka elé.
– Meg ne merj moccanni!
– Én… én… – lesett ijedten az acélsisakos, egyenruhás férfira. Épp csak annyit sikerült kivennie, hogy egy lovashintóba esett, a másik máris faggatni kezdte.
– Miben sántikálsz?
– Vedd el onnan a békanyúzód! – szólt a fülkében utazó másik egyenruhás.
– Már miért tenném?
– Elég egy bukkanó, és máris elvágtad jövevényünk torkát. Amit nem szeretnék, mert az illető a barátom.
A barátja vagyok? – lepődött meg Loson. A páncélsisak eltompította annyira a védelmére kelő tagbaszakadt egyenruhás hangját, hogy ne legyen ismerős, és persze hathatósan rejtette el az arcvonásokat is.
A tőrt tartó férfi szólalt meg.
– És ha forral valamit a városmester ellen?
A városmester?
Loson csak most figyelt fel a hintó utasára, egy elegáns, fekete ruhás férfira, bíborvörös sállal és magas kalappal. Az illető feléje biccentett, ő pedig kényszeres mosollyal viszonozta a gesztust.
– Gombolffy méltóságos úr – köszöntötte halkan.
A hintó egyik kereke ekkor gödörbe futott, minden utas előrelendült, a potyautas torkán pedig vércsík vöröslött.
– Mondtam, hogy tedd el azt a gyíkbökőt! Ha Losonnak valami baja lesz, letépem a fejed!
– Tegye, amire Pinizsáló úr kéri – utasította a fegyveres őrt a városmester. – Nem lesz bajom. Vendégünk nem más, mint Vízfüttyő Loson.
A testőr gyanakodva eltette a tőrt, a fiatalember pedig megmentőjére lesett.
– Gyíkor? – kérdezte.
– Nem is más, öcsém! – hallatszott a derült hang. Az egyenruhás levette a sisakját, felfedve pattanásos arcát és rövid, vörös haját. Pinizsáló Gyíkor arcán széles vigyor terült el. – Ígérted, hogy majd beugrasz, de nem gondoltam, hogy szó szerint érted – mutatott a hintó tetején tátongó lyukra.
Loson elmosolyodott.
– Nem egészen így terveztem…
– Minek köszönhetjük a szerencsét? – kérdezte Gombolffy városmester.
– Részemről a szerencse! De még mekkora! Én… nos… éppen edzettem, aztán zuhanni kezdtem, a sors pedig önöket vezérelte alám.
– Ha már említi ezeket a közrend nyugalmának megzavarásával vegyes birtokháborításokat, amiket ön edzésnek nevez, Füzesújmajor lakossága többször is panaszt tett ön ellen. Nyomatékosan megkérem, hogy ne mászkáljon az épületeinken, ha nem muszáj. Tudom, hogy az ön szakmájában elengedhetetlen az állandó felkészülés és a kifogástalan erőnléti állapot, de amit ön művel, sokak számára tűrhetetlen. Hiába ön városunk egyik híressége, engednem kell a többség kérésének, és fel kell szólítanom, hogy hagyja abba ilyen irányú tevékenységeit.
Loson nyelt egyet.
– Értettem, városmester úr!
– Ajánlom is! És remélem, tudja, mennyire megnehezíti törekvéseinket, hogy Füzesújmajor megfeleljen a legújabb kori kihívásoknak, és patkánymentes legyen – bökött a fekete ruhás férfi a fiatalember hasa felé.
– Muszti! – vidult fel Loson, észrevéve az állatkát. – Hát te is ide pottyantál velem?
– Ha már házi kedvencre vágyik, szerezzen be inkább néhány postagalambot – folytatta feddő hangon a városmester. – Azokkal legalább levelezhetne!
– Ki nem állhatom a helyesírási hibáikat.
– Kérem, mellőzze a szellemeskedést! A városházának elege van abból, hogy az önnek szóló megbízások hozzánk érkeznek. A megbízói sok esetben csak annyit tudnak, hogy ön Füzesújmajorban lakik, az üzeneteit pedig mi kapjuk meg!
– A városháza legalább nem mozog. Én viszont épp költözőfélben vagyok, ideiglenes szállásokon húzva meg magam. Jelenleg épül a házam. Amint kész, majd elgondolkodom a dolgon. Addig a nekem küldött üzenetek nemigen találnának rám.
– Ugyan! Manapság már vannak olyan postagalambok, amelyek nem az otthonukba repülnek, hanem a gazdájukat találják meg.
– Nohát! – lepődött meg Loson. – Már itt tartana a tudomány?
A városmester megvonta a vállát.
– Hergelgóciai fejlesztés. Én valami vajákosságot gyanítok a háttérben… de az biztos, hogy egyre keresettebbek a galambjaik. Beszerezhetne néhányat, amiket szétszórhatna lehetséges megbízói között! Önnek is jobb lenne, ha közvetlenül elérhetnék!
– Megfontolom. De ha már távüzenés… mi van Musztafa ötletével, a fényvillanásokkal történő beszélgetéssel?
– Az elképzelés újszerű ugyan, de egyelőre sok vele a probléma: bárki olvashatná az üzenetet, egy apró ködpamacs elegendő lehet, hogy a küldött szöveg értelme az ellenkezőjére változzon, és még sorolhatnám. Az ön Homokító barátja éppen máson dolgozik, melynek hasznáról egyelőre még nem győzött meg teljesen, de… egy feltaláló inkább mellettem ne fejlesszen ki semmi érdemlegest, mintsem lehetséges riválisaink oldalán ontsa magából a jobbnál jobb ötleteket. Ami pedig önt illeti, Vízfüttyő úr, épp kapóra jött, hogy találkoztunk. Újabb megbízása érkezett. Tartson velünk, és, Pinizsáló úr szavaival élve – biccentett fedetlen fejű testőre felé –, ugorjon be érte!

***

– Hogy érzed itt magad?
A fiatalember Homokító Musztafa szűkös, mindenféle alkatrészekkel telehányt lakrészében állt. Gombolffy adott neki egy kis időt, hogy meglátogassa régi barátját, míg megkeresik az üzenetét. A magas, vékony Musztafa évek óta mindig elnyerte a „Füzesújmajor legfundálóbb tákolója” címet, ennek köszönhetően pedig udvari feltalálóként szolgálta a várost, s akárcsak Gyíkor, aki a testőrség tagja volt, a városmester palotájában kapott szállást.
– Sosem titkoltam, hogy nekem egy kis sufni is megfelelő, ha azon dolgozhatom, ami érdekel. De tény, hogy kielégítőbb itt, mint az iskola padlásán – mosolyodott el Musztafa.
– Azt gyanítom, a lelencháznál is. – Loson arcára keserédes kifejezés költözött a régi emlék hatására. A három cimbora, Musztafa, Gyíkor és ő szülők nélkül, együtt nevelkedett a város lelencházában, míg, olyan tízéves koruk körül, a saját lábukra nem álltak, és be nem költöztek egy iskola elhagyatott, poros padlására. Egyetlen felnőtt akadt csak, akit valóban érdekelt a cseperedő Loson sorsa, egy vén boszorkány, Rozi néne, aki azonban mostanra felfüggesztette evilági életét. – Gondoltad volna néhány éve, amikor még patkányok közt laktunk, hogy te és Gyíkor itt éltek majd a palotában?
– Csak egy félreeső szárnyban, de… tény, hogy kevesebb itt a rágcsáló, mint korábban. Ne vedd sértésnek, Muszti! – szabadkozott Musztafa a fekete állatkára nézve, aki a szoba közepén levő bőrtömlők között kutakodott. – De mi ez ahhoz képest, hogy te viszont királyokkal állsz személyes kapcsolatban?
Loson nemtörődöm módon megvonta a vállát.
– Amíg néhány próba teljesítésével bárki elnyerheti egy hercegnő kezét, nem kell abból nagy ügyet csinálni, ha valaki királynak hívja magát. Ők is csak emberek, nem jobbak, mint mi. Én is lehetnék király, ha nagyon akarnék.
– Főleg, ha te készíted elő magadnak a próbákat… No és, nem akarsz király lenni?
– Nem nagyon. Jobban élvezem, amit most csinálok.
– Akárhogy is, mindenkiből mégse válhat uralkodó. Úgy vélem, aki sikerrel akarja venni a te próbáidat, annak leleményesebbnek kell lennie, mint a többség.
– Mi tagadás, Óperencia köszönhet nekem néhány épkézláb királyt! – mosolyodott el Loson.
– Nevezzelek ezután csak királycsinálónak?
– Hát, nem is tudom, minek kellene engem hívni…
Vízfüttyő Loson ugyanis olyan szakmában ténykedett, melyet annyira kevesen űztek – köszönhetően annak, hogy pályatársai jórészt önmagukat segítették az árnyékvilágba –, hogy még csak nevet se adott neki senki.
Óperencián, a sok kisebb-nagyobb országot magába foglaló földrészen számos király választotta ki úgy az utódját, vagy a lánya leendő férjét, hogy a jelentkezőket próbák elé állította. Kemény feladatok voltak ezek, melyeken a jelöltek bizonyíthatták, ügyesek, talpraesettek, méltók a hercegnő kezére és a királyságra. Vagy legalább a fele királyságra. A hercegnő fél kezéről azonban, szerencsére, sosem esett szó.
Loson egészen különleges szerepet játszott ebben az utódlási szokásban. A jelölteknek a próbák során sok esetben valamilyen értékes tárgyat kellett megszerezniük egy csapdákkal teli helyről. Ezeket azonban be is kellett juttatnia valakinek.
Loson volt ez a valaki.
Ő volt az, aki lehetővé tette a pályázók számára, hogy azok az ódon, csapdáktól és veszedelmektől hemzsegő templomokban, várromokban és katakombákban legendás jutalmakra bukkanjanak. Ő volt az, aki, mint bármely más szerencsevadász, végigküzdötte magát az akadályokon, és elhelyezte a kincset.
– No, de ne az én munkámról beszéljünk! – mutatott a kalandor a szoba közepén levő durva szabású bőrtömlőre, melyhez furcsa tákolmányok kapcsolódtak. – Ez micsoda?
– Békaember-felszerelés.
– Ühüm… – vakarta meg az állát Loson, próbálva rájönni, hogy a halomban álló dolgoknak mi köze lehet akár a békákhoz, akár az emberekhez. – Szép, szép… de mire jó?
– Ezzel a készséggel le lehet menni a víz alá, és ott lélegezni!
– No de… mi dolgunk lenne a víz alatt?
Musztafa szeme lázas rajongással ragyogott.
– Először is, ott az a rengeteg elsüllyedt hajó, és a bennük levő kincs! Aztán meg, ott vannak a tengeri ütközetek! Aki ilyen ruhát ölt magára, az a víz alatt is meg tudja fúrni az ellenséges hajót!
– Értem én… – vizslatta Loson a hosszúkás bőrtömlőt –, de nem kellene ehhez egy kicsit jobban hasonlítani a kígyókhoz, mint az emberekhez?
– Ó, nem! Nem-nem! Az a légzőcső!
– A micsoda?
– Azon át kap levegőt, aki lemegy csatázni!
– Hogyan?
– Mi sem egyszerűbb! – legyintett a magas, kócos, barna bőrű fiatalember. – Az ember felvesz egy maszkot, ami eltakarja az orrát és a száját, hogy meg ne fulladjon.
– De ha maszk takarja, akkor éppenhogy nem kap levegőt.
– Ellenkezőleg! Ez a tömlő csatlakozik bele, amin keresztül lélegezhet.
– No de hol a másik vége?
– A felszínen. – Musztafa egy hordóra mutatott. – Ez itt tele van levegővel, vagyis fennmarad a víz színén. Ez tartja fenn a tömlő végét.
– Vagyis ettől függ, hogy a derék békaharcosunk tud-e lélegezni – összegezte Loson.
– Pontosan! – húzta ki magát a feltaláló abbéli örömében, hogy végre felfedezték zsenialitását.
– Vagyis… ha az ellenség meglékeli a hordót, és az elsüllyed, akkor a dicső úszónk megfullad.
Musztafa válla megrogyott. Válaszra nyitotta a száját, de kellett neki néhány pillanat, míg kipréselt magából néhány szót.
– Végül is… – motyogott – igen. De… kincseket keresni még teljesen jó!
– Tegyük fel… – Loson szemében huncut fény villant. – És hány elsüllyedt hajó van Füzesújmajor környékén? Itt, a hegyekben?
A feltaláló durcásan összefonta a karját a melle előtt.
– Ha mindenki olyan maradi lenne, mint te, még a kereket se találtuk volna fel! Ha más nem is veszi majd alkalmazásba, hát én fogom. Annyit úszok vele a víz alatt, hogy még meg is unom!
– Tudsz te úszni egyáltalán? Vagy csak a könyvekben olvastál róla?
Musztafa hápogva kereste a szavakat, Loson pedig mosolyogva átölelte barátját.
– Ne vedd a szívedre! Amit a készülő házamba terveztél, azzal teljesen elégedett vagyok!
Musztafa sandán somolygott.
– Mikor avathatjuk fel az új otthonod?
A kalandor megvakarta a fejét.
– Kicsit megszaladtak a költségek. Neked aztán nem kell mondanom, mennyire egyedi tervezésű minden… Szóval kicsit később, mint szeretném. Addig is szobát kell bérelnem, ami rendesen viszi a pénzt, főleg, hogy Muszti miatt felárat kell fizetnem. Ráadásul hetek óta nem volt munkám…
Kopogás zavarta meg a pillanatnyi csendet.
– Szabad! – szólt ki Musztafa.
Gyíkor lépett be.
– Na sziasztok! Mit kuksoltok itt ezzel a rakás… izével?
– Musztafa professzor legújabb alkotását vizsgálgatjuk.
– Aha… – vetette oda a testőr az érdeklődés legcsekélyebb nyoma nélkül, majd egy pergament nyújtott Losonnak. – Ez jött neked.
– Mi az? – kérdezte a feltaláló.
– Ha minden jól megy, egy megbízás – nyúlt a papírért Loson.
– Hová?
– A pecséten egy sellő szerepel.
– Pucér cicikkel! – bólintott vigyorogva Gyíkor.
– A Habshár-szigetek címere – állapította meg Musztafa.
– A Nyugati Nyúl-tengeren – bólintott Loson.
– Hát az jó messze van, öcsém! – veregette vállon Gyíkor a kalandort. – De ha szerencséd van, ott így öltöznek a nők!

2.

A nők azonban, mint azt a Habshár-szigetek fővárosának utcáin járva észre kellett vennie, egészen másképp öltöztek. Így volt ezzel a királynő, Agroinna is.
Amikor vára nagytermében fogadta Losont, a szigetek uralkodója finom esésű selyemruhát viselt, melyen halpikkelyek csillogtak, fejét pedig csigavonalban kanyargó aranykorona ékítette. Faragott sellőkkel díszített trónszéken foglalt helyet, jó pár lépcsőfokkal a hínárból szőtt szőnyegen álló vendége fölött. Agroinna mögött, szinte az egész fal szélességében kéken derengő akvárium húzódott, benne a legkülönlegesebb formájú, legszínpompásabb halakkal, amiket Loson valaha látott. A trükkösen elhelyezett fényforrásoknak köszönhetően a víztükör finom rezgései színes hullámformákat varázsoltak a falakra.
A királynőn és a kalandoron kívül az udvartartás néhány magas rangú tagja is helyet kapott a tágas teremben, a lépcső különböző fokain elhelyezkedő székekben.
– Felséges királynő – dörrent a mély hang a fiatalember mögött, a terem ajtajánál –, van módomban bejelenteni Vízfüttyő Losont!
Az udvari etikettmester meghajolt, mintha éljenzést, vagy legalábbis tapsot várna a bejelentések terén nyújtott kiemelkedő teljesítményéért. Csalódnia kellett.
– Elmehetsz, Döbön! – intett neki Agroinna, majd vendégére nézett. – Üdvözlöm, Vízfüttyő úr! Remélem, nem viselte meg nagyon az utazás!
Amikor a tenger feldühödött, Loson a kabin egyik falától a másikig csapódott, és a hánykolódástól jó néhány éjszakája álmatlanul telt. Ő mégis mosolyt erőltetett az arcára, és fejet hajtott.
– Viszontagságaimért kárpótolt mindaz a szépség, ami itt fogadott. Beleértve önt is.
Loson nem hazudott. Agroinna kiváló formában volt, s hogy negyven körül járhat, csupán néhány apróság árulta el.
– Ó, milyen kedves, hogy udvarol! – igazgatta meg ragyogó fekete haján a koronát a királynő.
– Ha egy királyi udvarban találja magát az ember, a legkevesebb, hogy udvaroljon!
Agroinna felkacagott.
– Jobb vigyázni a szellemes szemtelenségekkel! – intette a fiatalembert.
A kalandor vállat vont.
– Mondják, hogy szemesnek áll a világ. Én úgy tapasztaltam, inkább a szemtelennek.
A királynő futó mosollyal ajándékozta meg, majd kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
– Nem látom a… munkatársát. Magával hozta?
– A patkányomra gondol, Musztira?
– Mint látja, hírük messzire eljutott.
Loson finoman meglapogatta oldaltáskája fedelét.
– Ő szárazföldi patkány. Jobban megviselte az utazás, mint engem. Pihen.
– Nem is baj… Tartsa csak ott, és arra kérném, ne engedje szabadon kóricálni a várban. Az ő érdekében. – Miután Loson bólintott, Agroinna folytatta. – Térjünk a tárgyra! Mint azt levelünkben leírtuk, ön azért van itt, mert férjet keresünk. Királyt az országunk élére, férfit az oldalamra.
– Remélem, szolgálatom segít abban, hogy a megfelelő férj akadjon a horogra – mondta Loson. – Esetenként figyelembe tudom venni az optimális jelölt néhány jellemzőjét, hogy azokra szabjam a feladatokat… már amennyiben a kiválasztott helyszín engedi. Szabad kérdeznem, hol lenne a bevetés?
– A tengeri kék barlangban.
– Barlangban? – vonta fel a szemöldökét Loson. Próbálta maga elé idézni a látványt, ami a sziget felé közeledve fogadta, a meredeken emelkedő, sós víz ostromolta mészkőfalakat. Olybá tűnt, mintha az építkezések kőigényét úgy oldották volna meg, hogy legyalulták a sziget széleit – így aztán még a folyók is látványos vízesésként ömlöttek a tengerbe. Loson arra viszont nem emlékezett, hogy a lecsupaszított sziklafalban bármi olyasmit is látott volna, ami legalább távolról üregre emlékezteti.
– A Habshár-szigetek kőzetében barlangok sora húzódik meg – mondta egy szürkébe öltözött, kopasz fejét ősz haja maradékának gondos elrendezésével ellensúlyozó idős férfi. – Barlangok, melyekről legendák keringenek… és melyekből férfi még nem tért vissza.
– Vállalja? – kérdezte a királynő.
– Ebből élek. – Loson megvonta a vállát. – Csúnya lenne, ha ebbe is halnék bele. Úgyhogy… mi sem természetesebb!
– Pompás! – ütötte össze a tenyerét Agroinna. – Holnap útnak is indulhat. Most menjen, foglalja el a szállását. Jantoán majd odavezeti. Vacsorára pedig legyen a vendégünk!

***

Jantoán, a kopaszodó, ősz hajú öregember, aki, mint kiderült, a királynő személyes tanácsnoka volt, hosszú, keskeny folyosókon vezette Losont. Hogy a tenger központi szerepet játszik a szigetlakók életében, a hajókat és vízi szörnyeket ábrázoló festmények mellett jól mutatták a helyenként felbukkanó preparátumok is. Loson eddig csak hallomásból ismerte a tenger vadjait, vagy illusztrációkból, melyeket olyasvalaki készített, aki csak hallomásból ismerte őket. Most, szembesülve valódi külsejükkel, elámult az állatok nagyságán és számára szokatlan küllemén. A fűrészhalak és a kardhalak orra, a cápák fogsora mind veszélyt ígért.
– Nem szeretnék élőben találkozni ilyennel! – mutatott egy szirti cápa maradványaira.
– Vannak veszélyesebb lények is a mélyben…
– Amíg ők ott vannak, én pedig a szárazföldön, minden rendben!
Jantoán dús, összenőtt szemöldöke alól Losonra vetette táskákba ágyazott, komor tekintetét.
– Csakhogy ön is alámerül majd.
– Miért tenném?
– Hogy bejusson a barlangba.
– Mert…?
– Mert a barlanghoz, melybe be kell jutnia, a víz alatt kell elúsznia.
– A víz alatt? – hűlt el Loson. – Úszni?
– Tud ön úszni?
– Elképzelhető. Sosem próbáltam.
Az öregember szeme alatti táskák egyike alig észrevehetően megrezzent. Jantoán döbbent arcát látva Loson mosolyogva megpaskolta a másik vállát.
– Csak vicceltem. Tudok úszni, de… – Ahogy felidézte a morajló hullámokat tajtékká törő sziklákat, amiket a part mentén látott, elkomorodott. – Itt azért veszedelmesebb bemenni a vízbe, mint amihez szoktam.
Jantoán áthatóan fürkészte Loson arcvonásait, majd pillantást vetett az ágyékára, kicsit oldalra mozgatva a fejét, mintha igazából a kalandor feneke érdekelné.
Loson köhintett.
– Keres valamit netán?
Az idős férfi elszakította a tekintetét a csípő környékéről, és ismét a fiatalember szemébe nézett. Beletelt néhány pillanatba, mire válaszolt – még ha csak egy újabb kérdést tett is fel.
– Ön füzesújmajori illetőségű, jól tudom?
– Igen… ami nem lehet nagy meglepetés azok után, hogy oda küldték nekem a meghívót, én pedig most itt vagyok.
A szürke ruhás öregemberről lepergett a gúny, s még mindig a kalandort vizslatva csak annyit mondott:
– Szép város!
– Járt már ott netán? – kérdezte Loson flegmán.
– Egyszer. Még régen. Ott is született?
– Amennyire tudom, igen.
– Mikor? – faggatózott a tanácsnok.
– Mennyinek vél?
– Az én szemem már mindenkit fiatalnak lát. Szóval?
– Fontos ez?
Az öregember hosszasan bámulta Losont, aki, remélve, hogy ezzel szabadul a vizslató tekintettől, inkább válaszolt.
– Olyan húsz éve, de pontosan nem tudnám megmondani.
– A szülei nem árulták el magának?
– Nincsenek szüleim.
– Mindenkinek vannak szülei.
Loson kezdte igazán kényelmetlennek érezni a beszélgetést.
– Hát, én nem ismertem az enyémeket.
– Nem is tud róluk semmit?
A fiatalember arca megkeményedett.
– Nem. Miért érdekli?
Jantoán egy hosszú pillanatig még rámeresztette táskás szemét, és a vonásait vizsgálta, majd elindult a folyosón.
– Jöjjön. A szobája már várja.

 

A szerző engedélyével.