Főkép

„Welcome to tonight's spectacle", vagyis „Isten hozott a ma esti látványosságon" – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Copia kardinális, vagyis a Ghost énekesének negyedik inkarnációja az estét, és ennél jobban le se lehetne írni azt, ami ezen a decemberi jeges éjszakán történt az Aréna félig lefüggönyözött dühöngőjében. Tobias Forge és zenésztársai ugyanis szinte tökélyre fejlesztették a színház-metal műfaját, ami valahol Alice Coopernél kezdődött és talán King Diamondnál csúcsosodott ki, és egy tökéletes arénabulit rittyentettek, ami annyira gyönyörűen és felvállaltan bazári volt, hogy legtöbbször csak vigyorogtam rajta, mint a tök. 

 

De a főfogás előtt vendéglátóink még felszolgáltak két amuse-bouche-t is, mindkettőt remek ízekkel, viszont az egyik esetében a menübe annyira nem illeszkedő koncepcióval. Mert míg a honfitárs Tribulation remekül belesimult a (svéd) Ghost által is képviselt irányvonalba, addig az All Them Witches szerintem kissé félrement, annak ellenére, hogy önmagában király banda. Ráadásul kissé szerencsétlen módon pont a Tribulation nyitotta az estét, vagyis nem ők kerültek közvetlenül a főzenekar elé, így még nyilvánvalóbb volt, hogy melyik banda a kakukktojás, és még a buli íve is megbicsaklott némileg.

 

Szóval a Tribulation bár death metallal kezdte a karrierjét, azóta átnyergelt egy sokkal dallamosabb, black metallal kevert dark metal vonalra (Castlevenia-metal!), aminek így írásban nem lehet igazságot szolgáltatni, de ha meghallgatja bárki, egyből leeshet miről beszélek. Nagyon hangulatos, ködbe és füstbe burkolt sötét, de kegyetlenül fogós melódiák, remek heavy metalos szólókkal, viszont blackes énekkel. A régebbi dalaikat nem is erőltették, csak a két utolsó albumról játszottak, főleg a tavalyi Down Below-ról, amin tényleg már-már pofátlanul fogós tételek vannak, amelyek bennem a legjobb In Solitude-slágereket is felidézték, csak éppen morcosabb vokállal. Emellé megvolt náluk a kellő színpadiasság is, arcfestés, füstölők, kísérteties fények, igazi okkult hangulat, tényleg remek volt minden, már ha csak őket láttam volna ezen az estén, akkor se mentem volna haza szomorúan.

 

És tényleg az All Them Witches esetében sem érheti szó a ház elejét, mert a Nashville-i stoner arcok is kitettek magukért, és boldogan hallgatnám őket bármikor a hajón vagy a Dürerben egy headliner-bulin, viszont a Ghost elé (és a Tribulation mögé) szimplán nem illettek. A közönség se volt vevő annyira a szteroidon nevelt Led Zeppelin-riffekre és az Orange erősítőkből előtörő sivatagi levegőre, és úgy tűnt, mintha ők se érezték volna olyan nagyon komfortosan magukat. A „When God Comes Back"-re azért mindenki beindult („riding the wings of that Jesus snake!"), de teljesen biztos vagyok benne, hogy egy helycserés támadással mindenki jobban járt volna.

 

A Ghost viszont maximálisan ereje teljében lépett a színpadra, olyan magabiztossággal, hogy nem csodálom, hogy Forge nemrég lenyilatkozta, könnyen el tudja képzelni, hogy ők legyenek a következő nagy arénazenekar. Valójában már most azok, és szerencsére már a turnébüdzséjük is akkora, hogy a színpadi apparátus is hozzánőtt az ambíciókhoz. Több szintű, óriási színpad, kellő mennyiségű piró, jelmezes intermezzók, szaxofonos Papa Nihil, bulinként legalább három jelmez a kardinálisnak, és a többi. Ha már a frontembernél tartunk, a mostani inkarnáció esetében nagyon király, hogy sokkal lazább és emberközelibb, mint a korábbi antipápák, de legalább ugyanannyira bevállaltan blőd. Ezzel együtt a zene is végre maximálisan a keblére öleli a popot, mint műfajt – gyakorlatilag misztikus, sátános szövegű ABBA-dalokat hallgatunk, és bármennyire furcsának is tűnhet ez elsőre, rohadtmód működik. 

 

A banda is láthatóan nagyon élvezi a turnét, a Névtelen Ghoul-ok buliznak, mintha nem lenne másnap, ráadásul örömteli, hogy a kardinális is halad a korral és már lányokat is alkalmaz a zenekarában (sőt, rögtön kettőt is). A közönség meg, hát, a tenyerükből eszik, és nem is ok nélkül. ELKÉPESZTŐEN össze van rakva ez a műsor, nem csak a setlist tekintetében – tele van apró gagekkel és pofátlan stadionrockos parasztvakítással (gitárpárbaj, te jó ég), viszont ennek ellenére tökre önreflexív és cinikus, viszont olyan profi koreográfia mentén, mintha valóban egy színházi vagy cirkuszi előadást nézne az ember. Nagy betűs szórakoztatás, na, és akkor még mindig nem esett egy szó sem a dalokról. Amik persze baromira fülbemászóak, és élőben sokkal, de sokkal jobban megdörrennek, mint lemezen, ahol a zenei rész néha kicsit erőtlennek és töketlennek tűnik (legalábbis nekem).

 

Tobias Forge meg elképesztően jó frontember, aki nagyon okosan használja a hangját, és teljesen új szintre emeli a szórakoztatást (miközben róla is lesüt, mennyire élvezi az egész show-t). Mint egy svéd Tibi atya, csak azzal a különbséggel, hogy Copia kardinális tényleg szórakoztató, de a sátánozást, ördögimádást meg misztikumot legalább annyira kell komolyan venni az esetében, mint a Humbák műveknél az alkoholizmust.

 

Maximálisan kiérdemelten lenne tehát a következő generáció nagy arénabandája a Ghost, és remélem, hogy itthon se kell majd újabb négy évet várni a következő bulijukra. Abból viszont úgy tűnik, sportot űznek, hogy a merch mindig drágább legyen, mint maga a belépő, úgyhogy ha ez így megy, a következő szeánszon már tényleg kisebb vagyon lesz egy sátánpóló. De ha a műsor színvonala marad hasonló, akkor még ezt is el lehet nézni nekik.