Terry Pratchett: Akkor majd éjfélt viselek

Egyszer az életben én is szeretnék úgy távozni egy helyiségből, hogy az utolsó szavamra rácsukjam az ajtót. Mindezt határozott udvariassággal, amiben azért benne van az egészséges félelem, és azon igyekezet, ami a saját testi épségem miatti aggodalom érdekében kezdeményezett mozgásban fejeződik ki. Pont úgy, ahogyan Kovács őrmester teszi mindezt a 38. Korongvilág regényben, aminek a címe tulajdonképpen idézet a sorozat főszereplőjének Sajogi Stefániának a történet során többször elmondott mantrájából, miszerint: „Majd ha megöregszem, akkor fogok éjfélt viselni. De most még nem.” Jelenleg ugyanis színes ruhákban jár, és nem akar feketében, boszorkányhoz „illő” színű öltözetben járni.

Kezdem a kötelező körökkel. Amit eddig az emberek (mások és jómagam) leírtak Pratchettről, az mind igaz. Csodálatosan szövi a történeteit, fantáziája eddig még mindig képes volt újszerűen hozzányúlni a zsáner alapvetéseihez és közben nem feledkezik meg a nevetés szükségességéről. Legyen szó a városi őrségről, a varázslókról vagy a boszorkányokról, az olvasó minden esetben olyan élménnyel lesz gazdagabb, amely alapban viccesen szórakoztató sztori, tele érdekes karakterrel, számtalan kikacsintással vagy idézhető mondattal.

A legjobb az egészben – legalábbis ami a boszorkányos könyveit illeti –, hogy az egésznek mégis valóságszaga van, mintha a nagyszüleink idején létező dombvidék krónikáját olvasnánk, ahol egyszerű, ám öntudatos parasztok-pásztorok teszik a dolgukat. Határozott véleménnyel bírnak a külvilágról, a nemességről, a vallásról; mindenki ismer mindenkit (bár ez csupán két-három környékbeli falura korlátozódik), és az élet szorosan kapcsolódik a természet rendjéhez.

A Sajogi-sorozat negyedik könyve részben kapcsolódik az előző kötethez, lévén az ottani események miatt történnek a mostani események, viszont aki most kezdi az ismerkedést a Korongvilággal, az sem fog bután nézni olvasás közben, mert ez a rész önmagában is élvezhető. Mondjuk utána úgyis megveszi majd az első hármat, aztán sorra a többit címet, de ez a végeredményt tekintve mindegy.

Az Akkor majd éjfélt viselek című regény cselekményéről nem árulhatok el sokat, mert kár lenne elrontani a rácsodálkozás élményét, ezért legyen annyi elég, hogy a 16 éves boszorkánynak ismét olyan ellenféllel kell megmérkőznie, akinek felbukkanását részben ő okozza, és aki ezúttal is magasabb ligában játszik, szóval igazi erőpróbáról van szó. Ha mindez nem lenne elég baj Stefániának, a környezete is tesz arról, hogy mozgalmasak legyenek a hétköznapjai, és akkor még nem említettem a magánéletének – ha lenne ilyen – bonyolódását, és ugye arról mindenkinek van elképzelése, hogy egy tinédzser lány mennyire bonyolult tud lenni. Persze a boszorkányoknál mindez másként van, de az élet nekik sem könnyű.

A szememben Sajogi Stefánia nagyon különleges karakter, akit van szerencsém kilencéves kora óta (ekkor játszódik az első regény) ismerni. Egyedisége abban rejlik, hogy használja az eszét, és cselekszik, amikor azt szükségesnek látja, és ellentétben a népmesék boszijaival, benne nincs gonoszság (ez egyébként általánosan jellemző Pratchett boszorkányaira). Messze nem tökéletes, és nem tud mindent, de tanul, képes okulni saját és mások hibáiból. Gondolkodik, majd az eredmény még átmegy a második és harmadik gondolkodáson is, vagyis őt nehéz talmisággal megtéveszteni, hiszen látja a dolgok valóját, hallja a ki nem mondott szavakat (ez a képesség időnként kifejezetten vicces helyzeteket teremt), és nagy általánosságban megteszi mindazt, amire az emberek nem hajlandóak (idősek gondozása, szülések levezetése, haldoklók távozásának megkönnyítése és így tovább). Mindezeken túl vállalja tettei következményeit, sőt, határozottan úgy gondolom, hogy neki jóval több a kötelessége, felelőssége, mint amennyit ennek ellentételezéseként kap (jogok, jutalmazás stb.).

Ha még nem mondtam volna Pratchett fantasztikus mesélő (volt). Ezért aztán senki ne lepődjön meg, ha eme szívmelengető és vidám könyv olvasásakor, kivált a csúcspont táján, szaporábban ver a szíve, és talán egy picit elérzékenyül. Bámulatosan ért a történet kifejtéséhez, ráérősen adagolva az olyan mellékes szálakat, mint mondjuk a városi őrség pár tagjának vendégszereplése, a börtönök és a kazamaták vidéki környezetben történő hasznosításának néhány lehetséges alternatívája. Az meg már tényleg mindennek a teteje, ahogy leírja ennek a tinédzser lánynak a gondolatvilágát, aki egyszerre tud naiv és rettentően bölcs is lenni.

Pár kritikus szerint ez az író legsötétebb regénye, amit összefüggésbe hoztak azzal, hogy ekkoriban jelentette be Pratchett a betegségét, és ez biztosan hatással volt rá. Ezzel alapban nem értek egyet, bár tény, ebben található a legkomorabb jelenet, amit eddig olvastam a Korongvilágon (Amál kisbabájáról). Az is igaz, hogy az eddig csak vicces bajkeverőként elkönyvelt fíglikről kiderül, ha úgy hozza a helyzet, akkor bizony már nem is olyan mókás társaság (például az ásós jelenetben). De mindezek dacára úgy gondolom, hogy pusztán az emberiségről fogalmazódik meg általános vélemény, amivel az utóbbi kétszáz év történelmének ismeretében, nehéz vitába szállni. Ezzel kapcsolatban Stefánia fogalmazza meg azt az igazságot, hogy a gonosz oda megy, ahol gonoszság várja – és a jelek szerint mindig lesznek emberek, akik nyitottak a gonoszságra.

Ennél azonban sokkal fontosabbnak érzem azt a gondolatot, amit az utószóban oszt meg velünk Pratchett: „Ezt a könyvet Mr. Evansnek ajánlom, annak a csodálatos embernek, aki sokunknak segített megérteni a történelem mélységeit, amely felett lebegünk. Fontos, hogy tudjuk, honnan jöttünk, mert aki nem tudja, honnan jött, az nem tudja, hol áll éppen, és aki nem tudja, hol áll, az azt sem tudhatja, merre tovább. És aki nem tudja, merre induljon, az valószínűleg rossz irányba halad.”

Ennek a végiggondolását már az olvasókra bízom.