Élősködők

A dél-koreai rendező, Bong Joon Ho már nem először boncolgatja a társadalmi egyenlőtlenségek kérdéskörét. A Snowpiercerben egy újkori jégkorszakban száguldó vonatra helyezte az osztályharcot, az Okja-ban egy lépést téve jelenkori realitásunk felé, egy kislány és az ő cuki „szuperdisznója” sorsán keresztül vizsgálta a tömegétkeztetés kérdését, az Élősködők pedig már mellőz bárminemű fantasztikumot. Három lépésben sakk-mattot kap tehát a néző, az események nem majd talán egyszer, meg a közeljövőben esetleg, hanem pont most történnek, és a hatásuk ettől nem lesz éppen kevésbé felkavaró, sőt.

A félszuterén lakásban tengődő, munkanélküli Kim-család ügyeskedésből tartja fenn magát, míg Parkék a mosdóba is saját sofőrrel járnak. Amikor egy baráti ajánlásnak hála, némi kamuzással megtámogatva az egyetemista korú, de persze iskolát épp nem végző fiú, Kim Ki-woo magántanári állást kap a gimnazista Park-lány mellett, megkezdődik az egész család felemelkedése. Először a srác nővérét sikerül beszervezni, mint a kisebbik Park-gyermek művészetterapeutáját, majd a Kim-apa avanzsál luxussofőrré, végül az anyából lesz házvezetőnő. Tevékenykedésük persze áldozatokkal jár, a pozíciók ugyanis nem várják őket betöltetlenül, de így vagy úgy mindenhonnan sikerül kifúrniuk áldozataikat. Igen ám, de a szuterén szaga elkíséri őket a hetedik (kapitalista) mennyországba is, nem beszélve arról, hogy nem ők az egyetlenek, akik mások hátán igyekeznek magasabbra kapaszkodni.

A fenti bekezdéssel nagyjából a film első felvonását vázoltam, terveim szerint kellően ködösen. Ami ezután következik, azt csak azért nem olyan fájdalmas nézni, mint mondjuk az Oldboyt, mert a bűn és bűnhődés egyenletesen oszlik el a szereplőkön, a cselekményszövés sokkoló elemei pedig az üzenet célba jutását hivatottak némi vérengzéssel megolajozni. Hogy átlagos mozibajáróként ne köhögjük vissza habzó szájjal a pattogatott kukoricát, érdemes ismét továbblépni a mi történten, és eljutni a miértig. Ez már csak azért sem lesz túlzottan bonyolult, mert az ellentétek jó vastagon kerültek felvázolásra: míg az egyik fél lakását elárasztja a WC-ből bugyborékolva előtörő szennyvíz, a másik kerti partit tervez rögtönzött operaelőadással. Oké ez így? Nyilván nem, könnyen születik meg tehát a konklúzió – mivel a gazdag ember naiv kényelmében közel engedte magához az éhes szegényt, immáron tudatlanul tolja annak arcába természetszerű dekadenciáját. A sértett fél addig képes lenyelni az indulatait, amíg cserébe megkapja a luxusélet látszatát, és valamiféle keserédes jövőképet. Amikor ez a vízió összetörik, borítékolható egyfajta erőszakkal kicsikart kiegyenlítődés. Ezzel persze senki sem jár jól, így a film mottója akár ez is lehetne: mindig van lejjebb.

Hogy közönségfilm tud-e lenni az Élősködők, annak több akadályát is látom, de hogy kisebb-nagyobb kultusza lesz majd, azt nagyjából biztosra veszem a már megjelent vélemények alapján. Ha Bong Joon Ho akar is prédikálni (márpedig szerintem akar), azt elég egyszerű sablonokkal teszi: népmesei köntösben a „furfangos parasztlegény túljár a király eszén” toposz ugrik az arcunkba. Félidőig lassan, mérsékelten szájbarágósan hömpölyög az elbeszélés, aztán rendesen felszökik a feszültségszintünk; arra a reményre, hogy esetleg happy enddel zárul a mese, pedig a „kutyából nem lesz szalonna” bölcselete ad feleletet. Ezáltal a koreai rendező számomra képtelen volt újat mondani, egyedül az egyes karakterek személyes sorsának alakulása tartogatott némi relevanciát a végére, ami azért kevés az „ahá!”-élményhez. Ezzel együtt a cselekményvezetés végig izgalmas, az igazi kérdés pedig nyitva marad, hogy senki se menjen haza magányos tépelődés közepette vagy társaságban vakarandó mentális viszketés nélkül: voltaképpen ki az igazi parazita?