Főkép

Régi, de még mindig működő közhely: a zene gyógyít. Bár fájdalomcsillapítóval teletömve érkezem és még ülni is nehezemre esik, amint elkezd a trió játszani, csak a felhangzó dallamokra tudok koncentrálni. Nyersen és erőteljesen, mégis harmonikusan árad a teremben hármójuk kevert üzenete, Larry Goldings (orgona) moll-blues alapra épített, váltakozó ritmikájú kompozíciójában („Mixed Message”).

 

Hogy vajon orvosságnak készült-e ez a sajátos mixtúra, nem tudom, de abban már a kezdés előtt is biztos voltam, hogy az előadás bármilyen terápiával fel fog érni. Abban a szerencsében lehetett ugyanis részem, hogy idén már harmadszorra hallgathattam meg hármójuk lehengerlő, együttes játékát. Washington D.C. 1965-ben alapított jazz klubjában, a Blues Alley-ben ugyanis áprilisban adtak egy dupla koncertet, ahol ugyan én csak az első előadásra vásároltam belépőt, de mivel nem volt teltház a második showra, a kötelező fogyasztás ellenében lehetett maradni – $12, egy pohár bor ára, ami természetesen nem okozott túlzott megerőltetést.

 

A budapesti fellépésben részben az volt a csodálatos, hogy úgy tűnt, mintha ott folytatták volna, ahol abbahagyták. Éppen olyan otthonosan és lazán mozogtak egy nagy koncertteremben, mint egy amerikai klubban és pont annyira nem gondolták túl az est programját, mint Washingtonban. A tengerentúlon az első előadás viszonylag jobban volt szerkesztve a másodikhoz képest, amelynek során már Larry Goldings poénjai egyre inkább sűrűsödtek; Budapesten rögtön az első téma után és szinte minden kompozíció közti szünetben elhangzott egy-egy bonmot vagy tréfa, ami egy picit különösen hat egy nagyobb közönség előtt, de a hallgatóság vevő volt rá. Ahogyan Washingtonban, úgy Budapesten is voltak pontok, amikor tényleg a színpadon dőlt el, hogy éppen mivel folytassák vagy mit játszanak ráadásnak. Egy ilyen közvetlenség a harminc évre visszatekintő közös játékból természetesen fakad, ami muzsikálás közben is sokszor kifejtette jótékony hatását.

 

Az a könnyedség, összeszokottság és gondolatolvasás ami jellemezte ugyanis hármójuk játékát egészen lenyűgöző: Peter Bernstein (gitár) gond nélkül visszaad Goldingsnak egy szólamot, átenged egy improvizációs teret, amint hallja, hogy a másik szívesebben kitöltené; a négyezések Bill Stewarttal (dobok) teljesen fluensen folynak át és folytatódnak egymásban szigorú periódushatárok nélkül, amelyeket kedvük szerint feleznek vagy dupláznak meg, ha éppen ahhoz van kedvük, akár egy improvizáción belül. Olyan organikus összhangban muzsikálnak, amitől megtelik a tüdőnk alsó szakasza friss levegővel és a kilégzéskor megfeszülő izmaink enharmonikussá válnak a teremet betöltő hangokkal.

 

Ebben persze az a dallamokban gazdag, melódiaközpontú improvizáció is segít, ami mindhármuk játékára jellemző. Bernstein minden egyes improvizációt a téma dallamvezetéséből közelít meg, már annak bemutatását is díszíti, variálja, a motívumok logikusan következnek egymásból, ahogyan a rájuk épített akkordsorok is konzekvensen állnak össze. Ballada értelmezései egészen magával ragadnak, Antonio Carlos Jobim „Luiza” vagy a második, már csak a mozdulni nem akaró közönség követelésére eljátszott ráadás nekem az est fénypontjai, talán éppen ekkor kezdtem el meggyógyulni, remélem, menthetetlenül.

 

Bill Stewart dallamdobol amikor a „Puttin’ on the Ritz” motívumát játssza be a feszes tempójura vett értelmezésükben helyet kapó szólója végén, az első ráadásban; vagy a már másodiknak játszott, „Don’t ever call me again”, a 2018-as, legfrissebb közös album (Toy Tunes) hat nyolcados ütemű, saját szerzeményének önálló tereiben is mintegy énekel a dobokon. Goldings pedig dúskál a harmóniákban, az orgona lábjátékának ellenpontjaiban, egymagában képes olyan zenei feszültséget kelteni, majd feloldani, amit reggelig elhallgatnánk. Sajnos, mint minden jó koncert, ez is véget ért, jó hír viszont, hogy a Müpa rögzítette az előadást, amit egy ponton, ha csak felvételről is, de újra átélhetünk és a házipatikánk részévé tehetünk, remélhetőleg úgy is működni fog. Próbálják ki!

 

Előadók:

Larry Goldings – orgona

Peter Bernstein – gitár

Bill Stewart – dob