Főkép

Két vallomással kell kezdenem. Utálom a kísértetsztorikat, rettegek tőlük, igyekszem kerülni mindent, legyen az könyv, film, sorozat, amiben akár csak halovány árnyéka is felmerül a kísértetsztori lehetőségének; még egy mozis reklámot se tudok végignézni – igen, ennyire parázok. Ezzel nyilván szoros összefüggésben a Hill House sztoriból készült 1999-es Az átok című film életem legrosszabb moziélményei közé tartozik – mondjuk ennek csak félig a rettegésem az oka, az a film egészen konkrétan is egy halom hulladék. Hogy ezek után mégis miért olvastam el a regényt?

 

Shirley Jackson magyarul sokáig egyetlenként hozzáférhető novelláskötete, a Sóbálvány – és elsősorban a benne olvasható A sorsolás című novella miatt. Mely novella szerintem jó eséllyel ott van a valaha írt legjobb rövid prózai művek közt – nem véletlen, hogy szerencsésebb vidékeken kreatív írás kurzusokon tanítják, ahogy nyilván az sem, hogy írója angolszász nyelvterületen igazi klasszikusnak számít. Sajnos, Netflix sorozat ide (amit persze nem fogok megnézni), a Hill House kései hazai kiadása feletti öröm oda, nagyon úgy tűnik, hogy a magyar olvasóközönséget továbbra sem nyerte meg. Hogy miért, arról tanulmányokat lehetne írni – jó eséllyel részben az utóbbi évtizedek mainstream kulturális termékei által mesterségesen feltornázott ingerküszöb az oka, hogy egy klasszikus gótikus horror nem találja az utat az olvasóhoz.

 

Mert Jackson története minden, csak nem mai ízlést kiszolgáló horror. Itt a főszerep az ismeretlené – a küszöb alatt bujkáló borzalomé, amit tán csak a képzeletünk vetít oda, és ami – akár ott van, akár nincs – a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Az írónő a pszichénkre hat, nem az érzékeinkre – hogy mit látunk, látunk-e valamit, van-e ott valami, valóban gonosz-e Hill House, sosem derül ki biztosan, és egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy oly nagyon mindegy… A lényeg úgyis az, mit vált ki belőlünk, ha szembesülünk a saját legrosszabb oldalunkkal. A bennünk lakozó gonosszal. A lelkünk mélyén élő félelmekkel, traumákkal, bűnökkel. Azzal, hogy könnyebben elhisszük, kísértet jár a falak közt, minthogy bevalljuk saját magunknak: a képzeletünk játszik velünk. Mert akkor le kéne ásnunk elnyomott érzéseink mélyére, meg kéne vizsgálnunk, miért is képzeljük azt, amit; be kéne vallanunk magunknak bűneinket; fel kéne ismernünk vágyainkat.

 

Hill House gonosz? Ki tudja azt megmondani… Dr. Montague, a természetfeletti jelenségekre fizikai bizonyítékot kereső és e kísérlet érdekében a legendás házat kibérelő tudós biztosan nem. Ő a racionalitás oldaláról fogná meg azt, ami mindennél távolabb áll a racionalitástól. A képzelet játéka, ami megvicceli a házba látogatókat, a Hill House köré felépített legenda, a birtokot őrző házaspár gondosan betanult, e legendát erősítő szerepe – mind arra játszik rá, hogy ki átlépi küszöbét, hagyjon fel minden reménnyel. Miközben Hill House csak egy halom kő és tégla és fa. Igaz, roppant ijesztő helyen épült, nincs egy kényelmes helyisége sem, falai lehetetlen szögeket zárnak be, ajtajai maguktól becsukódnak, ablakain sírásként süvít a szél… De vajon a ház hideg szíve és a falain megjelenő, vérrel írt felirat is a természetfeletti játéka? Vagy csupán mérnöki bakik és az emberi feltűnési viszketegség eredménye?

 

Dr. Montague hirdetésben keres társakat maga mellé barátságos kis nyári kalandjára – így kerül mellé asszisztensnek a különleges képességekkel rendelkező Theodora és a magányos, anyját gyászoló Eleanor. Hozzájuk csatlakozik az életművész Luke, a birtok fiatal örököse, majd pár éjszakával később Dr. Montague felesége és segédje. Ők hatan próbálnak szembeszállni Hill House egykori lakóival, a ház gonosz falaival, az építők groteszk játékaival és egymással. Mindenekelőtt egymással. Mert Hill House és az ő szelleme nem más, mint egy gonosz és veszélyes csoportdinamikai kísérlet – zárj össze egy halom így-úgy-amúgy sérült, különleges, szorongó, magányos embert egy megmagyarázhatatlan jelenségekkel, természetfeletti gonoszsággal, kísértetekkel, rejtélyekkel terhelt helyen és nézd meg, ki tör meg leghamarabb. Véd- és dacszövetség a ház és az ő szellemei ellen az egyik oldalon – vérre menő vetélkedés a másikon. Vajon kit szemel ki a ház? Kinek a vére kerül a falakra? Kit kebelez be a legenda? S ha valaki halálát leli a falak közt, ki a hibás? A ház, mely magáévá tette? Ő maga, mert átadta magát a kísértésnek? A csoport, mely a tudományos kísérlet örve alatt taszította egyre beljebb az őrületbe?

 

Shirley Jackson regénye klasszikus gótikus regény, annak minden erényével és minden hibájával – elhallgatásai, megválaszolatlan kérdései épp úgy elidegeníthetik a ma olvasóját, mint komótos történetvezetése, gyakori ismétlései és zsigerekig ható, de jelenkori túltelítettségünk mellett valódi félelmet kiváltani nem képes feszültségkeltése. Elmondhatatlanul örülnék, ha ez a fajta klasszikus horror újra utat találna az olvasókhoz-nézőkhöz, de nem sok esélyt látok rá – ahogy egy Hitchcock-film is unalmas a multiplex-ijesztgetéshez szokott fiatalság számára, úgy Jackson is legfeljebb megmosolyogtató borzongást vált ki. Pedig ennél minőségibb horror tán nem is létezik. Nem mondom, hogy kár, hogy elment felette az idő, mert nem ment – mi, kultúrafogyasztók felejtettük el értékelni a kifinomult borzongást. Rátalálhatnánk újra.