Zelda Fitzgerald életrajz

„Történeteim hősnőjét vettem feleségül”
(F. Scott Fitzgerald)

 

Impulzív és szenvedélyes személyisége, magával ragadó stílusa nemcsak vonzotta az embereket, sok konfliktust is okozott. Zajos, hullámhegyekkel és -völgyekkel tarkított házassága F. Scott Fitzgeralddal néha tettlegességig fajult, mégis hosszú évekig kitartottak egymás mellett, Zelda mentális betegsége és Scott alkoholizmusa ellenére is.

A húszas éveket Scott nevezte el dzsesszkorszaknak, a házaspár pedig ikonikus alakjává vált ennek az időszaknak, ám az életstílus, amit a férfi olyan pontosan lefestett regényeiben, nemcsak felemelte, hanem tönkre is tette mindkettőjüket.

 

Zelda Sayre néven született Alabama államban 1900. július 24-én, a hatodik, legkisebb gyermekként a családban. Édesapja, Anthony Dickinson Sayre bíróként dolgozott az alabamai Legfelsőbb Bíróságon.

 

Zelda érzékeny, de önfejű gyermek volt, tehetsége a balettben már kamaszkorában megmutatkozott, ám akkoriban még nem vette komolyan a táncot, ahogyan az írást sem, bár „Jéghegy” című novellájával iskolai díjat nyert. Szívesebben tetszelgett a lázadó tinédzser szerepében, fittyet hányt az illemre, kedvelte a fiúk társaságát, ivott és dohányzott is. Szerette megbotránkoztatni az embereket, és cseppet sem zavarta, ha pletykáltak róla. Gyakran úszott például feszes, testszínű dresszben, hogy a távoli szemlélő azt hihesse, meztelen.

 

Kevéssel azután, hogy 1918-ban végzett a középiskolában, egy táncos mulatságon megismerkedett a fiatal főhadnaggyal, F. Scott Fitzgeralddal. Hamarosan egymásba szerettek. Scottot lenyűgözte Zelda heves, lobbanékony természete, erős személyisége.

A férfi a következő évben munkát vállalt egy hirdető cégnél New Yorkban, ami mellett folytatni tudta az írást és megkérte a lány kezét. Ám Zelda kételkedett abban, hogy Scott képes biztosítani számára a megszokott életszínvonalat, ezért elutasította a házassági ajánlatot. Scott azonban nem nyugodott bele a döntésébe. Amikor 1920 márciusában megvette egy kiadó Az Édentől messze című első regényét, újra megkérte Zeldát, aki ezúttal igent mondott. Egy hónappal később, amikor a könyv már egy hete a boltok polcaira került, összeházasodtak.

1921-ben megszületett egyetlen gyermekük, Frances „Scottie” Fiztgerald. A partik és a szórakozás mellett vajmi kevés idejük maradt lányukra, Scottie-t leginkább angol és francia dadusok nevelték. Zelda nem volt kifejezetten anyatípus, Scottot lefoglalta az írás, viharos, alkoholmámoros házasságuk pedig felemésztette mindkettőjük maradék energiáját is. Ráadásul a család sokat költözött, így Scottie zárkózott, komoly gyermekké vált.

 

Az Édentől messze hamar sikerkönyv lett, Scott pedig népszerű író, így már nem kellett aggódniuk az anyagiak miatt. Ezután rendszeresen utazgattak, és mértéktelenül költötték a pénzt. Élvezték a rájuk irányuló rivaldafényt, hogy a nevük megjelenik a lapokban, ugyanis kicsapongó életvitelükről a korabeli sajtó is beszámolt. Mindennapossá váltak a partik, a művészvilág krémjével töltött esték, hajnalok. A házaspár mindent megtett, hogy a rájuk osztott szerepnek megfeleljenek: Zelda szökőkútba ugrott a Union Square-en, Dorothy Parker pedig úgy emlékezett vissza, hogy Scott és Zelda egy taxi tetején ültek, amikor először találkozott velük.

 

1924-ben Párizsban ismerkedtek meg Sarah és Gerald Murphyvel, akikkel még abban az évben nyaralni mentek a francia Riviérára. Scott már A nagy Gatsbyn dolgozott, semmi mással nem foglalkozott, csak a készülő regénnyel. Az elhanyagolt Zelda közel került egy fiatal francia pilótához. Az affért Scott észre sem vette, a barátok hívták fel a figyelmét a dologra, ami ezután véget is ért.

Scott hamarosan befejezte A nagy Gatsby című regényét, élete legnagyobb sikerét, amelyet ma már a klasszikusok közt tartanak számon. A férfi gyakran merített az életükből, Daisy és Gatsby első találkozását is az ő és Zelda megismerkedése ihlette. Ám nem csupán a maga emlékeit használta fel, előszeretettel olvasta felesége naplóját, hogy teljes bekezdéseket vegyen át belőle és írja bele azokat saját regényeibe. Ilyen A nagy Gatsby Daisyjének elhíresült mondata is, melyet Zelda mondott a szülés után, amikor először a karjában fogta gyermeküket: Remélem, buta lesz – a mai világban ez a legjobb sors egy leánynak, legyen csak szép kis hülye.­­­ (Máthé Elek fordítása)

A házaspár hírneve egyre nőtt, Scottot a dzsesszkorszak egyik leghíresebb és leghitelesebb krónikásaként tartják számon a mai napig, Zelda pedig a húszas évek szabad nőképének, a „flapper” lányoknak a szimbóluma lett.

 

Scott A nagy Gatsby sikere után, már ünnepelt íróként ismerkedett meg az akkor még kezdő tollforgató Ernest Hemingwayjel, és biztatta őt az írásra. A két férfi szoros barátságot kötött, mindketten az Elveszett nemzedék híres képviselői lettek. Hemingway és Zelda azonban ki nem állhatták egymást. A férfi őrült alkoholistának tartotta az asszonyt, aki tönkreteszi a férje írói karrierjét, Zeldát pedig annyira zavarta a két férfi barátsága, hogy azzal is meggyanúsította őket, hogy homoszexuális viszony van köztük.

 

Az évtized végére Fitzgeraldék házassága egyre hangosabbá vált a veszekedésektől. A férfinek megtetszett egy fiatal, tizenhét éves színésznő. Egy alkalommal, amikor Zelda számonkérte a férjét a lány miatt, az azt válaszolta, hogy a színésznő legalább csinál valamit, erőfeszítést tesz, hogy elérje a céljait. Zelda erre összeszedte a maga tervezte ruháit, bedobta őket a kádba és felgyújtotta. Scottot viszont nem hatotta meg a jelenet, gyerekesnek nevezte a feleségét.

 

A férfi a munkába menekült, novelláin és következő regényén dolgozott. Zeldát azonban továbbra is kínozta az elfojtott vágy, hogy több legyen egy unatkozó feleségnél. Amikor huszonöt évesen elment egy táncstúdióba, már öt éve feleség és négy éve anya volt, ám ahogy újra balettozni kezdett, mintha visszakapta volna az elvesztegetett éveket. 1925-től Párizsban Lioubov Egorovától, az orosz cári balett egykori csillagától vett órákat, aki a kor legtehetségesebb táncosait képezte.

Zelda elhatározta, hogy profi balerina lesz, bár erre a kora miatt már nem volt esélye. Mégis rendkívüli elhivatottsággal, a rá jellemző óriási szenvedéllyel vetette bele magát a tanulásba. Megszállottan gyakorolt a hét minden napján, a testén hamarosan szembeötlő lett a változás. A balettben végre megtalálta azt, amit olyan sokáig keresett, kifejezhette önmagát.

Órák után Zelda és a többi balerina kávézókba jártak vagy a Párizsi Opera színfalai mögött gyakoroltak, ám mindannyian érezték a rájuk nehezedő nyomást. Zelda kezdett egyre távolabb kerülni lányától és Scottól, aki ekkoriban már erősen ivott. Az asszony viselkedése megváltozott, nemcsak a családjával szemben, de a barátaikkal is. Az egyik pillanatban még remekül szórakozott a partikon, a következőben pedig kétségbeesetten menekült róluk.
Egyre gyakoribbá váltak a nézeteltérések a balettintézetben is.

1929-ben felajánlották neki a vágyott szerepet az Aidában, amit végül labilis idegállapotára hivatkozva visszautasított. Egy évvel később mentális egészsége megroppant. Először idegkimerültség miatt kezelték egy Párizshoz közeli klinikán, ám hamarosan elhagyta az intézményt, hogy folytathassa a próbákat, ugyanolyan feszített munkatempót diktálva magának, mint azelőtt.

Scott levelezésbe kezdett Lioubov Egorovával, hogy megtudja, érdemes-e a feleségének folytatnia a táncot. A válasz még mindig ugyanaz volt, mint öt éve: Zelda kétségkívül rendkívül tehetséges, de a kora miatt már nem válhat belőle profi balerina.

Második összeomlása után az asszony újra szanatóriumba vonult, hátralévő életét itt töltötte. Az újabb vizsgálat után Zeldánál skizofréniát állapítottak meg. (Ma már úgy gondolják, a depressziós és mániás időszakok váltakozása inkább bipoláris zavarra utal.) Ebben valószínűleg nagy szerepe volt az öröklött hajlamnak, hiszen édesapját is kezelték idegösszeroppanással, és bátyja, valamint anyai nagyanyja is kísérelt meg öngyilkosságot, mégis nagyban hozzájárulhatott a felfokozott életmód, az alkohol, a gyógyszerek is.

 

A szanatóriumok meglehetősen borsos számláit az addigra már alkoholizmussal küzdő Scott nehezen tudta rendezni. Hiába kapott kiemelkedő összegeket a novelláiért, életvitelük felemésztette a pénzt. A férfi egyre frusztráltabbá vált az anyagi gondok miatt, ráadásul az is megviselte, hogy A nagy Gatsby sikerét már sosem tudta megismételni.

 

Zelda terápiájához tartozott, hogy legalább napi két órát írással töltsön. Az asszony ebbe is óriási energiával vágott bele, így született meg 1932-ben önéletrajzi ihletésű regénye, a Save Me The Waltz. Ahogyan Scott is gyakran tette, Zelda is saját életéből merített. A történet egy fiatal lányról, Alabamáról szólt (Zelda Alabama állam szülötte), aki az első világháború után megismerkedik egy huszonéves katonatiszttel és hamarosan összeházasodnak. A férfiból sikeres festő lesz, ám a lány egyre távolabb kerül férjétől és lányuktól, a saját útját akarja járni, balerinaként karriert építeni. Ahogyan a valóságban Zelda, úgy Alabama is megkapja a lehetőséget élete nagy fellépésére, ám amíg Zelda visszautasította az ajánlatot, a könyv főszereplője elfogadja. Házasságuk végül kihűl, a két főhős kiábrándul az őket körülvevő világból.

Zelda orvosa jónak találta a regényt, és elküldte Scottnak. Miután a férj elolvasta a kéziratot, igencsak felháborodott, nem csupán azért, mert a főhősnő férjét ugyanúgy Amory Blaine-nek hívták, ahogyan az ő egyik karakterét Az Édentől messze című regényében, hanem amiatt is, mert Zelda az ő házasságukat dolgozta fel az írásában (megjelent benne például a francia pilóta, akivel évekkel korábban az asszonynak viszonya volt). Ráadásul Scott éppen szintén egy olyan regényen dolgozott, amibe beleszőtte a kapcsolatukat és felesége mentális betegségét. Mivel nem adhatták ki mindketten ugyanazt a történetet a saját szemszögükből, és Scott könyvére volt nagyobb igény, Zelda engedett. Átdolgozta a regény cselekményét, a férfi főhős nevét pedig David Knightra változtatta.

A Save Me The Waltzot 1932-ben, a nagy gazdasági válság idején adták ki, 3000 példányt nyomtak belőle, olcsó papírra, egyszerű borítóval. Bár néhány hozzáértő szerint a regényben megvolt az a bizonyos plusz, a legtöbb kritikus negatívan nyilatkozott róla, és csupán 1392 példányban kelt el. A regény bukása megtörte Zeldát, de úgy döntött nem adja fel. Még 1932 őszén elkezdte írni második könyvét, amiben a pszichiátrián szerzett tapasztalatait vetette papírra. Scott hűvösen fogadta az ötletet, egy veszekedés során pedig, amikor Zelda megkérdezte a férjét, hogy akarja-e egyáltalán, hogy író legyen, a férfi azt vágta a felesége fejéhez, nem bánná, ha jó lenne, de csupán harmadosztályú író és harmadosztályú balerina. Az asszony pszichiátere Scott-tal értett egyet. Zelda mélységesen csalódott volt, és később, 1945 körül befejezte ugyan második regényét, a Caesar’s Thingst (melynek címe szintén Scott, Az utolsó cézár című könyvére utal), de többé nem publikált.

 

Még mindig kétségbeesetten kereste az eszközt, amivel kifejezheti magát, így a festészet felé fordult. 1934-ben New Yorkban ki is állították a munkáit.

 

Ebben az évben adták ki Scott regényét, Az éj szelíd trónjánt is, melyben a pszichiáter beleszeret egyik betegébe és feleségül veszi, de a kritika ezt is rosszul fogadta. Scott még akkoriban is darabonként 200-250 dollárért adta el a novelláit az Esquier Magazinnak, ami a nagy gazdasági válság idején magas összegnek számított, azonban a megszokott életszínvonalhoz és a szanatóriumi költségekre nem volt elegendő. 1937-ben Scott Hollywoodban próbált szerencsét, forgatókönyveken dolgozott, többek közt az Elfújta a szélen is, de szívből utálta ezt a munkát és megvetette Hollywoodot. Ezt meg is írta feleségének, aki arra bíztatta, hogy hagyja ott a filmstúdiót és jöjjön haza. F. Scott Fitzgerald 1940-ben, 44 évesen halt meg, valószínűleg az alkoholizmus és a túlhajszoltság okozta szívinfarktus miatt.

 

Zelda továbbra is aktívan festett, és befejezte második regényét. Nyolc évvel Scott halála után a szanatórium konyháján tűz ütött ki, ami elérte azt a szobát is, ahol Zelda benyugtatózva várta az újabb elektrosokk-kezelést, az asszony pedig, nyolc másik beteggel együtt, bent égett az épületben.

 

Zelda Fitzgerald nem csupán F. Scott Fiztgerald felsége és múzsája volt, hanem a pezsgő húszas évek egyik ikonja, a fiatalság és hírnév, a női emancipáció emblematikus figurája. Maga is foglalkozott művészetekkel, tehetséges balett-táncos volt, de a festészetben és írásban egyaránt kipróbálta magát és ért el sikereket. Lánya, Scottie éppen ebben látta anyja vesztét. Túl sokféle tehetséggel rendelkezett, képtelen volt egyetlen dologra koncentrálni, a mondanivalója elaprózódott, a vágy, hogy kifejezze önmagát és a benne rejlő gondolatokat végül sosem teljesült be.

Halála után ötven évvel unokája összegyűjtötte Zelda 140 illusztrációját és 80 festményét, kiadta őket egy kötetben, Zelda: An Illustrated Life: The Private World of Zelda Fitzgerald címmel.

 

A házaspár közös sírban nyugszik, melyre A nagy Gatsby utolsó sorait vésték: „Mi azonban fáradhatatlanul evezünk tovább, szemben az árral, mely szüntelen visszasodor bennünket a múltba.” (Bart István fordítása)

 

Források:

https://www.biography.com/personality/zelda-fitzgerald
https://www.thefamouspeople.com/profiles/zelda-sayre-fitzgerald-3250.php
https://hu.wikipedia.org/wiki/F._Scott_Fitzgerald
https://fidelio.hu/tanc/zelda-fitzgerald-beleorult-abba-hogy-nem-lehetett-balerina-6586.html
https://www.britannica.com/biography/Zelda-Fitzgerald
https://owlcation.com/humanities/Frances-Scott-Scottie-Fitzgerald-1921-1986
https://www.nytimes.com/1996/12/01/magazine/how-crazy-was-zelda.html
https://www.factinate.com/people/42-tragic-facts-zelda-fitzgerald/
https://en.wikipedia.org/wiki/Save_Me_the_Waltz
https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/zelda-fitzgeralds-ballet-years