Lótolvajok

Hans Petter Moland, a vérfagyasztó skandináv krimikről (Palackposta, Dermesztő hajsza) ismert norvég rendező most az emlékezésről készített filmet, melyhez Per Petterson azonos című regényét vette alapul. A kétezres évek elején kezdődő cselekmény központjában egy norvég, hófödte kisvárosba visszavonuló özvegy, Trond (Stellan Skarsgård) karaktere áll, akire nyugodt napjaiban rátörnek gyerekkori emlékei, rémálmai. Ezzel együtt feltűnik a szomszédságban egy régi ismerőse is (Bjorn Floberg), akiről sose gondolta, hogy valaha viszont látja.

A norvég rendező minden lehetséges eszközzel az emlékezés folyamatának filmnyelvi kifejezését igyekezett érzékletesen a néző elé tárni. A tudatfilmekre jellemző egy-két másodpercre felvillanó snittek, asszociatív és grafikus montázstechnikák – ha nem is olyan markáns módon, mint a stílus közismert magyar „zászlóvivőinél” (Makk, Huszárik, Szabó) – mind jelen van a Lótolvajokban.

A film nagyobb részét kitöltő emlékek, avagy flashback szekvenciák nem minden esetben kronologikusan következnek egymás után. Sőt, Moland nemcsak finom, elegáns eszközökkel tematizálja az emlékezet problémás természetét, avagy a nehezen visszakereshető, tisztán szubjektív jellegét, hanem maga is úgy tárja elénk a múltat, hogy az rengeteg kérdést felvet a nézőben.

Habár nagyrészt a 15 éves Trondot követi a kamera a negyvenes évek végén, amint apjával együtt dolgozik a norvég hegyvidéken, olyan történéseknek – sőt, kulcsfontosságú jeleneteknek – is tanúi lehetünk, aminél a fiatal fiú nem volt jelen (ún. hamis flashback), így nem lehetnek az ő emlékei. Csupán elmesélésből ismeri ezeket az eseményeket, vagy netán a flashbackek keverednek annak a bizonyos régi ismerősnek, Larsnak az emlékeivel? Ez is egy releváns megoldásnak tűnhet, Moland egy jól időzített snitt erejéig alátámasztani látszik ezt a koncepciót. A kamera mutatja, amint Trond ablakán Lars homályos tükörképe – mint egy szellemképes televízión – két személyre bomlik. Ez remek szimbóluma lehetne a „meghasadt” emlékezetnek, azonban a múltbéli jelenetek így is túlontúl objektív megjelenítést kapnak. Egyrészt olyan jelenettöredékek is bekerülnek a képletbe, aminek a vásznon látott formában a főszereplők egyike sem lehetett szemtanúja, másrészt a képek rendkívül tiszták, élesek, időnként dátumot is láthatunk a kép alján felúszni – inkább érződik a rendező által külső szemszögből elmesélt történelmi filmnek az alkotás, ha a flashbackekre tekintünk.

Moland kamerája tehát megmutatja nekünk a két főszereplő életének alakulását akkor és most. Ez a rendezői koncepció az akkor és most közti eltérésekre, változásokra, valamint a karakterek emlékeinek téves voltára hívhatná fel a néző figyelmét, de egyetlen esetleges példától eltekintve ez a motívum nem válik hangsúlyossá.

A múlt és jelen kapcsolódása és viszonya tehát egy kérdőjelekkel teli felvetés marad; visszatérő szimbólumok terén a film viszont már egy koherensebb egészet képez. Az elhangzó Dickens idézet „mondanivalója”, mely szerint a sorsunkat nem magunk alakítjuk, képi megoldások folytán is tematizálódik. A nagytotálban keretezett mezőn egyedül maradt és a távolba meredő fiatal Trond az idézet kilátástalansággal teli szellemiségét idézi meg, az erős sodrású folyó, melyen a fiú apjával a kivágott farönköket leúsztatja, maga az „élet”, az a külső közeg mely az egyéni sorsokat alakítja. Néha a farönkök egy sekélyebb részen fennakadnak, de Trond talpraesett és megoldja a problémát. Ez a jelenet lehet a felnőtté válás egyik momentuma, mely folyamatot később a külön élő édesanya végez be, mikor megveszi fiának első rászabott öltönyét.

A Lótolvajok tehát egy tudatfilmes szekvenciákkal tűzdelt szerzői coming-of-age dráma, kissé zavarosnak tűnő flashbackekkel, pazar operatőri munkával és színészi alakításokkal, valamint lenyűgöző norvég hegyvidéki tájképekkel és hátterekkel, melyek nyilvánvalóan kedveznek a skandináv filmkultúra szerelmeseinek.