Beszámoló: Crosscurrents – MoMKult, 2019. október 29.

A szavak, bár bőségesen rendelkezésre állnak, aligha kombinálhatók egy olyan ritmikus és harmonikus áramlatba, mint amilyet a Crosscurrents trió negyedik tagjával, William Strode hangmérnökkel együtt alkotott kedd este a GetCloser Concerts szervezésében a MoMKult előadótermében. Még a turné apropójából készült, a hetekben megjelent Good Hope című nagyszerű album által támasztott várakozást is sikerült felülmúlniuk azáltal, hogy élőben nem egyszerűen ötvözték a sajátos kulturális háttereikből táplálkozó identitásukat, hanem azokat alapul véve építettek fel egészen egyedülálló összhangban olyan feltáró folyamatokat, amelyekben aztán a hallgatósággal együtt csodálkozhattak rá a megtalált, közös hangzásra. Ahogyan egy épület alaprajza nem láttatja a homlokzatot, úgy az album is mintegy alapvető tájékozódási pontként szolgált csak az este mesterembereinek – ahogyan Chris Potter is nevezte tört magyarsággal társait.

 

A közös munka egészen messziről és szövevényesen indult. Zakir Hussein 2015-ben indította útjára a Crosscurrents projektet, mint az SFJAZZ művészeti vezetője. Alla Rakha fiaként már korán tanúja volt a különféle hátterű műfajok keveredésének és maga is sok ilyen tapasztalatot szerzett 1976-ban John Handy szaxofonos Karuna Supreme és John McLaughlin gitáros Shakti albumain.

 

„Mindig Ravi Shankar vagy Ali Akbar Kahn [világhírű szitár és száród mesterek] John Coltrane-re, Miles Davis-re, John McLaughlin-ra, vagy éppen a rock sztár, George Harrison-ra tett hatásairól beszélünk, de az így létrejött 'crosscurrents'-ek valójában már a hatvanas éveket megelőzően kezdődtek” – meséli Hussein egy telefonbeszélgetés során a Kalifornia-i Marin County-ban levő otthonából. „Hollywoodi musicalek és big bandek érkeztek Indiába a harmincas években és hatalmas közönség látta, hallgatta őket. Nem tartott sokáig amíg rengeteg indiai zenész a jazz-nek szentelte magát és az indiai zene mellett, amit alapvetően tanultak, így egy csomó más zenei információval is szolgáltak a bollywoodi filmgyártásnak. Nagyon szerettem volna felhívni erre a figyelmet, mert úgy éreztem, hogy ez eddig ismeretlen volt az embereknek. Az volt az ötletem, hogy indiai jazz maestrókat ötvözök amerikaiakkal és emléket állítok annak az indiai zenének, amely eredetileg az amerikaiak hatására jött létre.”

Így született meg 2015-ben az a Crosscurrents zenekar, amelyben Hussein mellett Dave Holland bőgőzött Louiz Banks billentyűs és multi-instrumentalistával, Sanjay Divecha gitárossal és a bollywoodi énekes Shankar Mahadevannal. A csapat hamarosan olyan dobosokkal játszott, mint Eric Harland, Vinnie Colaiuta, majd pedig Gino Banks, Louiz fia. Később Holland javaslatára bevették Pottert és a szeptett 2015-ös turnéján, amikor a spotlight esténként csak a Hussein-Holland-Potter hármasra esett, mindig annyira meghatározó pillanatok következtek, hogy 2017-ben, a minden évben Hussein apja emlékére Barsi-ban megrendezett koncertre Hussein csak Hollandot és Pottert hívta meg – amely triót azért előbb még egy Dubai bemelegítő koncerten is bejárattak. Először csak egy kisebb amerikai és európai turné következett tavaly nyáron, hogy 2018 szeptemberében már a New York-i Sear Sound stúdióban találkozzanak két napra, hogy megszülethessen az új album, a korábban már említett Good Hope – ami egyébként egy dél-afrikai félszigetről kapta a címét, ahol állítólag [valójában nem] az Atlanti- és az Indiai-óceán találkozik egymással és így kiválóan reprezentálja a zenei hagyományok ötvözetét.

 

„Szerintem ez a trió egy majdnem tökéletes kombinációja az intim, meghitt és lendületes beszélgetéseknek. A szólamok nagyon közvetlenek trióban, persze duóban is, de hármunk dinamikája – én legalábbis így gondolom – különleges ebben a helyzetben. Van egyfajta átláthatósága annak a hangzásnak, amelyet így hárman hozunk létre. Mint nagybőgős nagyon felszabadítónak találom ezt a kontextust és ezt a hangképet, amit ez a trió alkot. Olyan módokon közelíthetem meg a basszus szólamokat, amelyek picit különböznek attól, amikor egy nagyobb együttesben játszom egy teljes, intenzív dobszettel. Zakir persze nagyon intenzív, de olyan formában ami könnyűvé teszi nekem, hogy interakcióba lépjek, ami teret enged a hangszerem hangjainak és az egymásra figyelésnek” – mondja Holland.

Ebből az intenzitásból a trió budapesti fellépésén sem volt hiány, mégis, talán a legnagyobb hatással rám az a precíz ötletesség volt, ahogyan az egyes témák formai és dinamikai jegyei előre végig lettek gondolva, majd ennek megfelelően egy olyan programba szerkesztve, ami egy pillanatra sem engedte el az akár még éppen fáradtan érkező hallgatóság figyelmét sem. Nem volt se hivalkodó, se követelődző ez a lendület, hanem a hármójuk játékából fakadó magasztos elegancia és szerény pompa szolgált a muzsika díszeként, amelyet ezek a mesteremberek nem azért alkottak meg, hogy viseljék és hordják, hanem azért, hogy velünk együtt gyönyörködjenek benne. 

 

„Ha ennek a zenének csak az esztétikáját nézzük, a jazzből – akármi is legyen az –, minden ami személyes, benne van” – Chris Potter.

 

Előadók:

Chris Potter – tenor- és szopránszaxofon

Dave Holland – nagybőgő

Zakir Hussein – tabla, dél-ázsiai kézdobok: kanjira, chanda, madal

 

Forrásként a Downbeat Magazine 2019 novemberi száma szolgált.

Fotók: Kleb Attila.