Főkép

Mivel idén lezárult A Bestia felemelkedése regényfolyam a 12. résszel, és „csak” két további Warhammer 40.000-es sorozat fut egymás mellett, így ideje volt valami újba belefogni. A Tuan boszorkánykonyhájában pedig a választás végül Sandy Mitchell – rajongói körökben igencsak híres –, Ciaphas Cain köteteire esett. A brit szerző ezzel a könyvével mutatkozik be a hazai olvasótábor előtt, de az idősebbek talán emlékezhetnek még a Bugs – A cég hullámhosszán (1995–1999) című sci-fi thriller tv-sorozatra, amin – akkor még saját neve (Alex Stewart) alatt – forgatókönyvíróként dolgozott. A televíziós karrier után a Games Workshop kreatív részlegén kapott munkát, és 2003-ban onnan indította világhódító útjára „öntörvényű” és „szabadgondolkodású” komisszárjáról szóló sorozatát.

 

Ebben a sorozatindító kötetben a hátországban békésen éldegélő Cain komisszárt egy vallhallai gárda vezetésére utasítják, amit épp akkor hoztak létre egy női és egy tyranida inváziót megállító egység maradékának összeolvasztásával. Ha nem lenne elég, hogy az új osztagát belső ellentétek feszegetik, azonnal parancsot is kap egy jelentéktelen birodalmi bolygóra – az Impérium határvidékére –, a Gravalaxra vonulásra, amire már a tauk is szemet vetettek, és el is kezdték az ott élőket a „Birodalom igája” ellen hangolni, ezzel polgárháborúhoz közeli állapotot alakítva ki. Vajon hogy birkózik meg ezzel a kettős feladattal a komisszár, akinek egyetlen életcélja, hogy ő életben maradjon, lehetőleg veszélyes helyzetek közelébe sem kerülve?

 

Mivel egy jó pár éve írok a Warhammer 40.000-es könyvekről az ekultura.hu oldalaira, így akit érdekelnek az ilyen könyvek, és esetleg elolvasták, amit gondolok róluk, tudhatják, hogy engem egész könnyű „lenyűgözni” egy ilyen tematikájú kötetnek. Ha van benne elég robbanás meg lövöldözés, a szereplők nem teljesen karikatúrák, hanem van egy csepp egyéniségük is – különösen, ha még emberi személyiséghibákkal árnyalva is vannak –, ha valami extra háttér-információ megtudható az univerzumról, ha rendben van a komor, sötét, kilátástalan hangulat, ha a könyv olvasmányos, a történet fordulatos, akkor komoly bajban már nem lesz az adott mű. A regény olvasása előtt ismertem elmondásból már ezt a könyvet, hiszen a Ciaphas Cain-kötetek egyéni, a Warhammer univerzumban szokatlannak számító humoros hangvételét tényleg majdnem mindenki kedveli. Cain Gaunt mellett a leghíresebb komisszár (vagy a Császár és a primarchák után talán a legismertebb „történelmi alakja” az univerzumnak), én pedig különösen imádom a cinikus, „s.ggfej” szereplőket –, röviden: nagyon vártam ezt a könyvet. Nem is kellett csalódnom, nagyon rendben volt az egész, várom a folytatást, de…

 

…azért csalódott is vagyok. Legfőképpen azért, mert Cain a szememben nem ért fel az elvárásaimhoz – ami persze lehet, hogy teljesen az én hibámból történt, esetleg a túlzott elvárásaim miatt. Mi volt a bajom? Tudni kell, hogy a könyv Cain „emlékiratainak” leirata, szóval a fejezetek közt illetve a sűrű lábjegyzeteléssel „valaki” narrálja az olvasónak, mi is az adott rész háttere, amiről Cain nem írt semmit, hiszen nem érdekli, mivel nem vele történtek azok a dolgok. (Ezek jellemzően a Nagy Képről szólnak, tehát politikai szálakról, ilyesmikről.) Ezek a jegyzetek sokszor valóban viccesek, teljesen beleillenek a történetbe is, és nem zökkentik az olvasót sem ki. Az emlékiratokból megismert Cain azonban nem gyáva, nem csak az érdekli, hogy ő életben maradjon, nem egy elvtelen, önző, hazug személy, csak ezt állítja magáról – önmagának –, a belső monológjaiban.

 

Teljesen általános példa: azt „mondja” az olvasónak, hogy mivel gyáva és élni akar mindenáron, ezért maga elé engedi néhány emberét az alagútba, hogy azok fogják majd fel a golyókat, ha csapdát állítana nekik az ellenség. Egy ilyen alantas felfogású, gyakorlatilag negatív figura jó kiindulópont: milyen módszerekkel menti silány életét mikor majd megtámadják őket; ha életben marad, hogy mosakszik ki az emberei előtt a gyávasága miatt; a feletteseinél milyen hazugságokkal menti majd a bőrét az adott fiaskó után, satöbbi. Rengeteg lehetőség van ilyenkor a szerzők előtt, nézzük meg például hasraütéses alapon, hogyan mozgatta könyveiben Terry Pratchett Széltolót (bár ő persze nem negatív alak) vagy Jack Vance Ravasz Cugelt. Itt nem ez történik, hanem Cain, miután elmondta önmagát becsmérlő monológját, a veszély első jelére az embereit félrelökve rohan a harc sűrűjébe – közben elmondja háromszor még, hogy legszívesebben a másik irányba futna –, és mindenkit megment…

 

A könyv végére tisztán megjelenik egy olyan ember körvonala, aki kötelességtudatból, bátorságból és a többi, harctéren aranyat érő pozitív tulajdonságból semmivel nincs elmaradva kollégájától, Gaunt komisszártól, vagy bármelyik űr- vagy mezei gárdistától sem, egyszerűen csak vannak belső félelmei – amik meg ugyan kinek nincsenek. Ettől lesz a karakter emberi, nincs is ezzel semmi baj, csak annyi, hogy közben teljesen eltűnik / hiteltelenné válik a másik, az önmagát ostorozó, gyáva alak, és csak egy másik, „átlagos” – bár tényleg mocskosabb szájú – komisszár kalandjait olvashatjuk. Ezer szerencse, hogy ennyi is elég az egyszeri fan boldogságához.

 

Amennyiben valaki azt hitte esetleg, hogy a Bestia-könyvek elfogyása után kicsit is lassul a magyar kiadó eddig is tiszteletet ébresztő tempója, az jó nagyot tévedett, gyakorlatilag hetente jelenik már meg 1-1 ezekből a sci-fi–akcióregényekből, az ember tényleg már azt sem tudja, melyik után kapjon. (Én is felhalmoztam egy kisebb polcnyi elmaradást, pedig szorgalmasan olvasom őket folyamatosan…)