Főkép

Akik általában érdeklődnek a fantasy, illetve a horror zsánerének fontosabb címei iránt, azoknak minden bizonnyal érdemes foglalkozniuk a Bölcsőrablókkal is. 2017-ben Dragon-díjat, 2018-ban pedig British Fantasy-díjat nyert horror kategóriában, sőt a legjobb regénynek járó World Fantasy-díjat is megkapta. Egyszóval mindenképpen megéri elolvasni, ha másért nem, hát azért, hogy lássuk, mit értékelnek mostanság ezeknek a díjaknak az odaítélésénél.


Maga a történet egyszerű. Apollót egyedül neveli fel az anyja, majd felnővén találkozik Emmával. Megszületik a gyerekük, és Emma szülés utáni depresszióval küzd. Aztán a nő megtámadja a családját és eltűnik, Apollo pedig elindul, hogy magyarázatot találjon a történtekre...


Ezt mind megismerhetjük a hátsó borító szövegének elolvasásával, és pontosan leírja a könyv első felének történéseit. Ami ezek után következik, az lenne a fantasy rész: Apollo olyan alakokkal találkozik, amelyek létezését egyre kevésbé lehet megmagyarázni a józan ésszel. Megjelenik a boszorkányság, a varázslat, a hagyomány, a mitológia, és úgy tűnik, ezek az elemek adják az előzőleg megismert események indokait. Az olvasó Apollóval együtt csodálkozik rá erre a világ mögötti világra, vele együtt ismeri meg a részleteket, amelyek a lelki zavarok helyett egy egészen más, varázslatból táplálkozó magyarázatot adnak mindenre.


Az egész könyvet ez hatja át: olvasás közben egyre távolabb kerülünk a valóságtól, és míg az elején Apollo apjával és az eltűnésével foglalkoztunk, a végére az urban fantasyre jellemző szereplők és helyzetek között halad a történet. Ugyanakkor végig fennmarad a lehetősége annak, hogy Apollo apafigurához kötődő problémája, édesanyja kegyetlensége és Emma súlyos depressziója adják a valódi keretet, amiben egyszerűen megbomlik Apollo elméje. Vagyis a szerző szándéka szerint, ha akarjuk, fantasy, ha akarjuk, fejlődésen (illetve széthulláson) keresztülmenő karakterek története.

 

Az eredeti cím (The Changeling) a „váltott gyermek” – a tündérek által elragadott, kicserélt gyerek mesetoposza – elképzelését hozza elő, és megerősíti, hogy kétféleképpen is érthető a történet. Hiszen ez a váltott gyermek lehet Emma és Apollo gyermeke, vagy lehet maga Apollo is, aki a gyerekkori traumával elvesztette önmagát.


A könyv végére bennem mégis hiányérzet maradt. A szépen építkező, Apollót és környezetét bemutató szöveg Emma keresésével mintha egy másik regényből átvett részeket olvasztott volna magába. Talán még a stílus is megváltozott, kapkodóbb, idegesebb lett – mintha LaValle nem tudta volna kezében tartani a szálakat, amelyek így széttartanak, és itt-ott ötletszerűnek tűnik az események sorozata. Meglehet, a szerző alaposan kidolgozta a karaktereket, de ezek a szereplők nem működnek jól a történésekben, és ezért úgy tűnik, mintha nem lenne kidolgozott cselekmény. Holott feltételezem, arról van szó, hogy a szerző ugyanilyen alaposan végiggondolta, miről akar beszélni, azonban a szereplők és a cselekmény összefésülése már nem történt meg.


A könyv első fele kifejezetten illeszkedik a könyvesboltok szépirodalmi szövegei közé, a másik fele viszont azon könyvek közé helyezi, amiket inkább a fantasy polcon szoktunk keresni. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a könyv első felét a karakterek, a másodikat a cselekmény határozza meg. Victor LaValle érezhetően nagy energiát fordított a karakterek kidolgozására, mivel azonban a cselekmény kapcsán nem látszik kitalálni az erdőből, ezért a Bölcsőrablók kettős élményt hagyott bennem.