Iain Reid: Azon agyalok, hogy ennek véget vetek

Elsőre nem annyira értettem, hogy miért sugall ennyire különböző könyvet a magyar és az egyik külföldi borító – utóbbival találkoztam először, amin egy elhagyatott, hóval borított útszakaszon álló autó van a középpontban, én meg rögtön elkönyveltem magamban, hogy milyen típusú pszichothriller is lehet ez a regény. Aztán megláttam a lilás-kékes, kaotikusabbnak érződő, sokkal frusztráltabb szöveget sugalló magyar kiadást, és elbizonytalanodtam, hogy mit is vehetek kézbe. Egy „hagyományos”, a Holtodiglan stílusában működő párkapcsolati drámát? Egy horrorisztikus, menekülős, hatásvadász jelenetekkel ijesztgető thrillert? Vagy valami teljesen mást?

Iain Reid természetesen teljesen felülírja minden elvárásunkat. Pedig az elején még minden „normális”: a főszereplő lány éppen vidékre tart a barátja, Jake családjához. Ahogy a fiúval ketten autóznak a végtelen úton, elkalandoznak a gondolataik, a lány pedig újraéli a kapcsolatukat. Akármennyire is vonzódik a fiúhoz, aki érezhetően szintén nagyon kedveli őt, mégsem érzi olyannak a közös életüket, amilyennek lennie kellene... És miközben azon agyal, hogy ennek véget kellene vetni, beszélgetnek: depresszióról, magányról, tudásról, emlékekről, emberekről, életről, mindenről, ami csak eszükbe jut.

„Honnan tudjuk, hogy valami vészterhes, fenyegető?”

Ez így még nem tűnik olyan vészesnek. Persze a főszereplő páros kapcsolata nem tökéletes, de látszólag illenek egymáshoz, kedvelik a másik furcsaságát – sehol nincs lelki (vagy fizikai) erőszak, nem tartják a másikat rettegésben, legfeljebb nem teljesen őszinték a másikhoz. A lány például nem mondja el, hogy rendszeresen hívogatja egy általa csak Telefonbetyárnak nevezett valaki, aki mindenféle furcsaságot mond a telefonba, de mindez még nem ad okot arra, hogy miért érezzük ilyen bizonytalanul magunkat az első pillanattól fogva. Valamiért ugyanis teljesen egyértelműnek tűnik, hogy valami itt nincs rendben. Egymás után jönnek a furcsaságok, amik önmagukban tűnhetnének véletlennek is, semmi sem mutat túl igazán nagyon a „normálison”, mégis, egy idő után kitörölhetetlenül a hatalmába kerít minket a zakatoló, fenyegető, tárgytalan rémület.

Az a fenomenális Reid regényében, hogy milyen apró, hétköznapi lépésekkel vezet el minket a visszavonhatatlan veszély állapotába. A furcsaságokat mondó telefonbetyár önmagában inkább nevetséges, mint ijesztő. Jake talán némileg introvertált és nem beszél sokat, de ez sokakra igaz. A szülei talán kicsit furcsán viselkednek, de már elég öregek és ki sem mozdulnak a farmházból. Egymásra épülő, apró jelekből áll össze a hangulat, de egészen a legvégéig semmi olyannal nem találkozunk, ami igazán megrémisztene. Ott viszont már közel sem ez lesz a legfontosabb...

„Ami viszont kizökkent, ami olyasmibe zavar bele, amit készpénznek vettünk, ami megkavarja-kaparja a világ realitását – na, az már ijesztő.”

Nagyon örültem annak, ahogy Reid az aprólékosságát, a részletek iránti figyelmességét az egész szövegen végigviszi. Egymás után sorjáznak a lételméleti kérdések, elmélkedünk azon, hogy vajon meg lehet-e ismerni a másikat, miből is áll valójában össze egy ember – de ezek önmagukban nem jelentenek annyit. Gondolati játék, ami egészen az utolsó oldalakig akár blöffnek is tűnhet, de ott viszont visszamenőleg is értelmet kap minden, olyannyira, hogy kedvem lett volna azonnal újrakezdeni az egészet, hogy értelmezzem Reid elrejtett utalásait. Általában nem szeretem azokat a regényeket, ahol a végén van egy hatalmas fordulat, mert sokszor úgy érezem, csak azért került oda, hogy valahogy le lehessen zárni a kötetet – de Reidnél abszolút nem így van, nála a történetnek létfontosságú része az is, amit a végén megtudunk.

Szokatlan regény az Azon agyalok, hogy ennek véget vetek, rég éreztem azt, hogy ennyire meg tud lepni egy regény, hogy ennyire élvezek elmerülni a gondolatai között. Persze pont szokatlansága miatt nem hiszem, hogy mindenki ugyanúgy rá tud hangolódni, így sokak értetlenül fogják majd letenni (nem is érdemes hagyományos pszichothrillerre számítani), de akik nem, azok szerintem az év egyik legérdekesebb, legfurcsább, legfrusztráltabb olvasmányélményét élhetik át. Itt tényleg igaz, hogy az utolsó lapok után még nagyon sokáig velünk marad.