Beszámoló: Hooverphonic, Belau – Akvárium Budapest Kishall, 2019. október 12.

Ha végignézünk a kilencvenes évek közepén, Bristolból eredeztetett trip-hop nagyjain ma, a látvány nem túl felemelő. Tricky-nek lassan több füle van, mint foga, a Massive Attack aktívabban politizál, mint szerez új dalokat, a Portishead fel- és eltünedezget, a mostanában újra mozgolódó Sneaker Pimps-ből pedig Chris Corner szólóprojektje, az IAMX lett. Ezek után ki hitte volna, hogy a lassan töredező ütemek szellemi örökségét 2019-re a flamandok ápolják a legnagyobb szorgalommal? Az Akváriumban szombat este vendégszereplő Hooverphonic elfogyasztott ugyan néhány énekesnőt az elmúlt huszonnégy évben, stílusuk pedig szinte minden volt már a szomorkás pop-tól kezdve a szimfónikusig, de relevánsan vannak jelen a szcénában két-három évente stabilan új megjelenéseket szállítva, meglepően jól tartva a minőséget.

 

Nem tudom, kinek az ötlete volt a pesti Belaura bízni a közönség felhevítését, de kiváló döntésnek tartom. Amellett, hogy a mindössze négy éve, 2015-ben alapult formáció középtempós, elszállós elektronikájára szinte rásimult a belgák eklektikus zenei felhozatala, az estére választott dalaik fülbemászóak voltak, és élőben azonnali lötyögést indukáltak. Ha jól éreztem némi megszeppentséget Szécsi Böbe vokalistán az egyes tételek felkonferálásánál, az talán a belgáknak a Belaura vetődő árnyékának volt betudható, színpadi jelenléte azonban így is köröket vert a Hooverphonic új üdvöskéje, Luka Cruysberghs-ére – de erről később.

 

 

 

Ha már megemlítettem Cruysberghs-t, elképesztő lehet tizennyolc évesen kiállni a frontvonalra a ’phonic gyűrűjében, de leszámítva, hogy többször öltözött át, mintha az Oscar-gálára érkezett volna, egyéb allűrök nélkül, profin végezte a dolgát. Remélem, az elkövetkező években megtalálja a saját hangját a „nagy öregek” közt, mert most főleg a feladatmegoldó aspektusból mutatkozott be, ami úgy vélem a korához képest azért nem kis teljesítmény.

 

Jól álltak neki az együttes korábbi számai csakúgy, mint az újak, pedig eklektikából a szombati fellépésen sem volt hiány: helyet kapott a listán a legutóbbi, Looking for Stars című album néhány szerzeménye, valamint olyan klasszikusok, mint a „2Wicky”, „Mad About You”, vagy az érthetetlen módon túlvezérelt „Eden”, aminek a verzéit szinte fájt végighallgatni, de szerencsére a probléma csak ezt a néhány percet érintette. A „Horrible Person”-nek ráadásul magyar vonatkozása is van, a 2008-as Sziget fesztivál után ugyanis az egyik alapító, Alex Callier valami csúnya nemi viszketést kapott egy hölgytől, és állítólag ez az élmény inspirálta a szerzemény megírására. Persze ebből egy szó sem igaz, de talán jól illusztrálja a belgák sajátos humorát.

 

 

A sajátságos vonalat tovább erősíti, hogy érdekes módon a visszatapsolás után pont egy leülősebb szerzeménnyel zárt a banda, pedig az est vége felé, az előbb belinkelt „Badaboum”-nál már igencsak pörögtek az események. A Kishall női közönsége meg is ragadta az alkalmat, és elárasztotta mindkét nem illemhelyeit, mi pedig igyekeztünk olyan hálásan tapsolni, hogy a következő showra ne kelljen tizenegy évet várni.