Főkép

A Ludwig Múzeumban október ötödikétől egy olyan művészeti mozgalom alkotásaival ismerkedhet meg a magyar közönség, amiről szerintem a szakmabelieken kívül mások nemigen hallottak Európában. Az 1970-es években az Egyesült Államokban kialakult Mintázat és dekoráció mutatkozik be Budapesten az aacheni Ludwig Nemzetközi Művészeti Fórum és a bécsi mumok együttműködésében létrejött projekt keretében.

 

Ahogyan a mozgalom nevéből (Mintázat és dekoráció) is sejthető, a bemutatott művekben vidám, harsány színek és a szokatlan – vagy legalábbis a megszokottól eltérő összefüggésben alkalmazott – formák uralkodnak.

 

Azonnal megtetszenek Frank Faulkner hatalmas vásznain a fém- és fahatású felületek, de a dekoratív geometrikus mintájú festmények is megnyugtató hatást keltenek. Ez eddig rendben van, ilyen az ízlésem általában.

 

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy tetszene nekem egy sokszínű, különböző mintájú és alakú textilek összevisszaságából szerveződő kép. De ezen a kiállításon ez is megtörténik. Mint ahogyan valamiért nagyon jól fogadom a Henri Matisse képi és színvilágára emlékeztető, hatalmas, dekoratív és mulatságos, stilizált zöldségeket és háztartási eszközöket egyetlen kollázsszerű alkotásba összedolgozó harsány műveket is.

Kerámia, festett kőzúzalék és némi kartonpapír felhasználásával a keleti díszítőművészet színekben és formákban dús látványát és hangulatát idézik föl a termekben Joyce Kozloff és Ned Smyth munkái. Lehet, hogy nem tudnék ezek között élni, de itt nagyon is a helyükön vannak.

 

És ami igazán meglep, hogy a talán a vallási giccs határát súroló, messziről furcsa fényben csillogó Thomas Lanigan-Schmidt-alkotások is vonzanak. Csak egészen közelről azonosítható, hogy valójában nagyon olcsó alapanyagokkal éri el a művész ezt a finom, sejtelmes látványt. Alufóliából, átlátszó műanyag irattartóból, celofánból és folpackból készült szakrális tárgyakra (ereklyetartóra, szárnyasoltárra) emlékeztető műveit újságkivágásokkal, egyszerű papír szentképek részleteivel és egy kevés festékkel teszi teljessé – és disszonánssá. Hirtelen azt sem tudom, mit gondoljak, de nem tudom levenni róluk a szemem. És nem csak ezekről az alkotásokról, hiszen egymás után érnek a meglepetések a kiállítóterem falain – és magamban is.

„Kiszínezném vele az életem” – jut eszembe Kosztolányi jól ismert versének, a Mostan színes tintákkal álmodom… kezdetűnek a záró sora. Ez a színpompás kiállítás az életünket talán nem tudja kiszínezni, de egy ilyen szürke, borongós napon akár jókedvre is deríthet.

 

Fotó: Ludwig Múzeum (Rosta József, Szabó Zsófia)