Joe Hill: Locke & Key luxuskiadás 2. – Kulcs a zárját

A magyarul trilógia formában megjelenő Locke & Key sorozat közepe ez a gyönyörű kötet. Stephen King fura módon Joe Hill néven működő fia írta, Gabriel Rodriguez rajzolta, némileg zavaróan cuki arcokkal – meglehet, a pozícionálás miatt, merthogy ez a kötet erősen a két idősebbikre koncentrál a három Locke gyerekből, s mivel ők tinik, vagy inkább „fiatal felnőttek”, a rajzstílus alighanem pont annak a korosztálynak fog tetszeni a leginkább. Még ha erősen korhatáros is a sztori (lásd még Stranger Things, csak ez előbb volt). A többiek meg majd megszokják a rajzok stílusát. Tudom, én is azt csináltam.

A történet egyszerre bonyolult és egyszerű, attól függően, honnan nézzük. Joe Hill iszonyatosan ért az izgi apróságok történetbe szövéséhez, meg hogy fokozza a hangulatot, és erős alapokat-hátteret adjon mindehhez. De attól még ez is „csak” egy olyan sztori, amiben valami gonosz valami rosszat forral, és ha tudnánk, amit ő, már nem működne. De végülis ez a legtöbb mesénél így van – a mesélőn múlik minden, és Joe Hill csaknem úgy játszik az olvasó idegeivel, ahogy a szereplőkkel. Márpedig velük elég keményen bánik, még ha momentán egy fontos karakter sem halálozik is el.

Merthogy végeredményben ez egy körmönfont horror, látszólag sok szereplővel és helyszínnel, de valahol a mélyén kamaradarab vagy krimi, amit Agatha Christie is írhatott volna: van egy ház, összezárva benne néhány ember, és vajon melyikük a gyilkos. Bár azt pont tudjuk, hogy melyikük… De hogy ki ő, miért csinálja, mi a terve…? Meg ugye, hogy miért pont a Locke-család és a Lovecraft nevű városkában lévő Kulcsházuk… Na meg a kulcsok, amikből újabbak kerülnek elő, és továbbra is zseniálisak.

A három Locke-gyerek, egyre inkább alkoholista anyjuk és a többiek – nos, őket sem hagyja változatlanul Hill. Adott volt az elején, hogy meghalt a családapa, ami önmagában épp elég durva trauma, de a további események is jellemfejlődést (vagy változást) idéznek elő, és klassz, hogy ezt sem hagyták ki az alkotók a képből.

S persze az összes belezsúfolt szimbólum meg kavarás mellett is elsősorban mocskosul izgalmas és félelmetes a képregény, és olyan álnok vége van, hogy magának George R. R. Martinnak is becsületére válna. De ha azt kérdezitek, mi volt, ami miatt igazán megszerettem ezt a képregényt, azt mondanám, hogy a fentiek mind klasszak, tényleg, de hogy képesek voltak ebbe belerakni egy Kázmér és Huba tribute részt a legkisebb Locke gyerkőc főszereplésével… Ez lehet, hogy nem zseniális húzás, hanem csak vicces kikacsintás, de annyira ül, annyira ott van, s közben mégis olyan disszonáns, hogy odáig voltam tőle. De most már aztán ide a végével!