Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok?

Túl érzékeny vagy és túl bonyolult és túl lelkiismeretes (hohóó, igazi betegség, egy keretes szemüveg, néhány jó jegy és könnyen átcsaphat stréberségbe), és tudod, igazán kedves is, de túl csendes, és néha meg annyira csendes, hogy elköveted a csendesség összeadódásának szentségtörését, amit egyetlen szóba sűrítve úgy emlegetnek, hogy félénkség. És ha mindez nem volna elég, akkor még azzal is szembesülnöd kell, hogy ebből egyenesen következik, hogy nem vagy elég szociális, hiszen az meg már tényleg az ufóság határát súrolja, hogy egy buli helyett jobban lázba hoz téged egy könyv illata és egy gyümölcstea társasága, vagy egy eldugott, csendes kávéház felfedezése egy kedves baráttal. Koravén vagy. Kétség sem fér hozzá. Nem valami előnyös tulajdonság. Főleg a kortárs csoportodban nem. Az meg aztán mindennek a teteje, hogy időről-időre szükséged van arra, hogy egyedül legyél ahhoz, hogy igazán feltöltődj. Mert ugye, ha magaddal csinálsz programot, az kívülről már úgy látszik, hogy magányos is vagy, hiszen ki a fene járkál manapság félévente egyedül moziba (pusztán az élmény kedvéért) vagy csüccsen le egy padra a város közepén, hogy gyönyörködhessen a kecses épületekben és a körülöttük táncoló tömeg lüktető ritmusában (biztos, valami perverz kukkoló). Szegény te! Aztán ott vannak azok az egyéb furcsaságok... tudod, amikről beszélgetni szeretsz. Hogy hogyan lett az élet és mi az értelme, mit mond róla a fizika és a különböző vallások, vagy mondjuk, hogy a pénz csak fikció, és pusztán azért több értéktelen papírfecninél, mert több milliárd ember hisz benne, vagy az újabb és újabb hajamfeláll ötleteid arról, hogyan élhetnél nagyobb összhangban a természettel. És a legdurvább az egészben, hogy mindent megkérdőjelezel és mindig érdekel a miért (ez kifejezetten frusztráló).

 

Először egyszerűen csak nem értettelek, most viszont már egyenesen sajnállak, hiszen... hiszen te nem is élsz. Ez az, megvan, mindenkinek van egy mondata, a tiéd ez: nem élsz.

 

Jelentem, élek, boldogan, a saját értékeim szerint, egyre szabadabban, személyiségemhez illően.

 

A bevezetéssel egy ember felcímkézésének negatív spirálját szerettem volna érzékeltetni. Annyira szeretjük kitölteni az üres foltokat, s az egyik címke szinte kívánja a következőt. Túl érzékeny, túl lelkiismeretes, túl csendes, egyenesen félénk, nem elég szociális, magányos, nem él. Elfelejthetnénk a túlokat, a nem elegeket. Az, amit mi felületesen érzékelünk, valamilyennek hiszünk, egyáltalán nem biztos, hogy a másik ember belső valósága. Sokkal többet mond el rólunk, mint róla. Az pedig, ha valaki máshogyan működik, mint mi, az nem azt jelenti, hogy akkor ő most jobb vagy rosszabb nálunk. Egyszerűen arról van szó, hogy más, más miatt értékes. Ebből kifolyólag más értékeket tud beadni a közösbe is. Ennek kihangsúlyozása Elaine N. Aron, egyetemi tanár, pszichoanalitikus ötéves kutatását követően született Szuperérzékeny vagyok? című könyvének nagy érdeme.

 

Mi kapcsolhatja össze a fent említett címkéket, mi van valójában mögöttük, és kik azok a rejtélyes szuperérzékenyek? A változatosság kedvéért fordított sorrendben válaszolok.

 

A fokozott érzékenység, szuperérzékenység (highly sensitive person - HSP) „normális jelenség, alapvetően semleges személyiségvonás, feltehetően öröklött, és az emberek 15-20%-ánál figyelhető meg. Azt jelenti, hogy sokkal érzékenyebben reagálsz a környezetedben lévő finom részletekre, és ez sok esetben nagy előnyt jelent. Ugyanakkor könnyebben kerülsz fokozott izgalmi állapotba, ha túl sokáig tartózkodsz olyan helyen, ahol rengeteg a látnivaló vagy túl sok a zaj, és ettől az idegrendszered túlterheltté válik. Az érzékenységnek tehát megvannak az előnyei és a hátrányai is.”

 

Ez azért így még mindig kissé misztikus. Konkretizáljunk. Elaine N. Aron ír a szuperérzékenyekre vonatkozó közös jellemzőkről (érdemes utánajárni), majd számos szuperérzékeny ember történetét meséli el. Úgy döntöttem, én is mesélek egy történetet, azt, amelyiket a legjobban ismerem, a sajátomat. Mert így hiteles. Lássuk, hogy a könyv alapján is figyelembe vett tényezők mentén hogyan jelenik meg a fokozott érzékenység a mindennapokban!

 

Mélyen átélem a saját és más emberek kimondott vagy kimondatlan érzéseit. Szeretem, hogy érzékeny vagyok. Ez nem mindig volt így, de most már látom, mekkora kincset kaptam ajándékba.

 

A nagyobb társasági eseményeknél sokkal jobban kedvelem, ha egy-két barát társaságában időzhetek. Ha új közegbe kerülök, akkor bekapcsol a csendes üzemmód, de nem a szó pejoratív (nem is értem, miért létezik egyáltalán ilyen, hiszen a csend igazi kincs, hát még, ha van olyan ember, akivel őszinte, szerető csenden lehet osztozni feszengés nélkül), hanem megfigyelő-elemző-befogadó értelmében. Kifejezetten szeretem felfedezni az apró részleteket, amik felett könnyen átsiklik az ember. Ha igazán megható dologgal találkozom, akkor elérzékenyülök – legyen ez akár a szépsége vagy a benne rejlő fájdalom miatt megható. Én vagyok az a klisés lány, aki aztán rendesen tud sírni a filmeken és a színdarabokon.

 

Szeretek elmélyülni egy-egy feladatban, kihívásban, de egyáltalán nem élvezem, ha egyszerre hatszáz dolgot kell menedzselnem. A számomra túl sok feladat stresszel jár, és valószínű, hogy ez a túl sok kevesebb, mint ami számodra a túl sokat jelenti. 

Budapest zajos pörgése után hétről-hétre szükségem van a vidék csendes békéjére. Nem is tudom hosszútávon elképzelni az életem egy nagyvárosban. Szükségem van a természet közelségére. Ha kora délután kávét iszom, akkor még éjjel egykor is a fejemen pörgök; ha sok alkoholt... nos, nem iszom sok alkoholt. És még sorolhatnám.

 

A fent kiemelt címkéket összeköti, hogy hol intenzívebben, hol haloványabban, de meghúzódik mögöttük többek között (például az introvertáltságom mellett) a szuperérzékenység is; a személyes tapasztalataimmal pedig szerettem volna érzékeltetni, hogy mi a címkék mögötti valóság.

 

Az esetek jelentős többségében a címkézés nem rosszindulatból, hanem meggondolatlanságból, figyelmetlenségből származik – legalábbis én kevés rosszindulattal találkoztam. Az ily módon felragasztott címke ettől függetlenül billogként éghet rá egy másik ember lelkére, s ő maga is elhiheti, hogy nem normális az, ahogy működik, hiszen nemcsak a belső világunkkal teremtjük magunkat, hanem az is formál minket, ami visszatükröződik a környezetünkből.

 

A szuperérzékenység is egy címke, de azon kivételesek egyike, amely nem szívet fájdít, hanem felszabadít. Persze, nem szabad szuperfrenofrenetikomaxikapitális magaslatokba emelni és önmagunk minden helyzetben történő igazolására fordítani, mert akkor elveszíti az eredeti célját.

 

A könyv említ egy kutatást, ami a maga egyszerűségében nagyon érdekes. Olyan amerikai és ázsiai diákokat vizsgáltak, akik kortárs közegükben népszerűek. Míg az amerikai diákok közül azokat kedvelték leginkább, akik extrovertáltabbak és egyben kevésbé érzékenyek, addig az ázsiai diákok között pont a szuperérzékenyekre jellemző tulajdonságok bizonyultak „nyerőnek” (fokozott érzékenység, csendesség), ami azt jelenti, hogy a kultúra termeli ki, hogy mi számít igazán értékesnek. Így lehetőségünk van arra, hogy fenntartsuk az eddig elismert értékeket, s melléjük emeljünk újakat.

 

Elaine N. Aron könyve önálló életre kelt bennem, számomra nemcsak a szuperérzékenyekről szól, hanem mindenkiről, akit a legmélyebb, gyönyörű lénye miatt neveznek sorozatosan túl soknak vagy nem elégnek. Pont ezért álljon itt egy alapvető igazság: „a világon minden hajlandó feltárni a titkait, ha eléggé szeretjük.” Minden emberi lény megérdemli, hogy így szeressék és elfogadják őt.