Főkép

1938, Anglia. Már két évtizede véget ért az első világháború, ám egy újabb kirobbanásának az esélye még mindig benne van a levegőben. A Szovjetunió fokozatosan erősödik, egyre veszélyesebbnek tűnik a nyugati hatalmak szemében, miközben a világ többi részén sem békés a helyzet – Spanyolországban például lassan megkerülhetetlenné válik Franco uralma. Ebben a világpolitikai helyzetben nélkülözhetetlen a kémek jelenléte: Rachel White épp egy kiugrott szovjet informátort kísérget (és ment meg attól, hogy becsületbeli ügyek miatt lelövesse magát), míg Peter Bloom Madridban próbálkozik a britek oldalára fordítani a kibontakozó spanyol polgárháborút. Az egyetlen probléma, hogy Rachel informátora megnevez egy kettős ügynököt, aki a britek mellett a szovjeteknek is dolgozik: egy bizonyos Peter Bloomot...

 

Ez eddig egy klasszikus kémregény, ugye? És ha azt mondom, hogy Bloom halott, és szellemként kísért (pontosabban: kémkedik) Spanyolországban? Hogy a Brit Birodalom a „túlvilágban” is terjeszkedik, felfedezték ugyanis, hogy az ottani energiák is hozzáférhetőek, a halottakkal pedig kommunikálni lehet? Hogy az elhunytak az élők között mozognak, mivel meg tudnak szállni bizonyos testeket? Hogy a Szovjetunió nem csupán nagyhatalommá válik, de úgy épít túlvilági, mindentudó, szuperintelligens entitást, hogy magába olvaszt minden szellemet? Hogy Rachelnek nem csupán az „élők” kémügynökségeinek intrikáival kell megküzdenie, de a túlvilágiakkal is szembe kell szállnia?

 

Persze mindettől még Hannu Rajaniemi legújabb könyve tényleg egy kémregény – legfeljebb nem a legszokványosabb fajta. Akármennyire is izgalmas és egyedi azonban a világa, a hangsúly mindvégig a két főszereplőjén van, pontosabban azon, hogy miként boldogulnak a kémek útvesztőjében, ki tudják-e cselezni egymást, no meg a rendszert. Bár elég nehezen indul be a cselekmény (én legalábbis a regény első felében még inkább próbáltam értelmezni, hogy mi történik), amint mélyebben megismerjük Rachelt és Petert, máris érdekesebbé válik. Rajaniemi ügyesen adagolja a háttértörténetüket és motivációikat (Peter mozgatórugójának bemutatása csodálatosan „rajaniemis”, imádtam a benne rejlő filozófiai dilemmát), aminek hatására talán nem is az egymás elleni, hanem az önmagukkal szembeni harcuk lesz a legszórakoztatóbb.

 

Mindehhez nagyszerűen csatlakozik ez a különleges világ is: tényleg szerves része a történetnek, a bemutatott alternatív harmincas évek pedig nagyon sok jópofa apróságot rejt magában. Ugyan Rajaniemi nem áraszt el olyan mértékben, mint a Jean le Flambeur-trilógiában, annál jóval fokozatosabban vezet be az ektoplazmák rejtélyébe, ám elsőre mégis „száraznak” éreztem a szöveget: nagyon nehezen sikerült ráhangolódni a történetre, az események nem kötötték le eléggé a figyelmemet. Sok a megjegyzendő információ (a kémek nevei, az ügynökségek motivációi és egymáshoz viszonyított helyzete, a túlvilág működési szabályai és az élők világára gyakorolt hatása... és így tovább), kevés a cselekmény, viszont onnantól kezdve, hogy megszoktuk mindezt, már sokkal gördülékenyebbnek fog érződni – hogy a tizedik vagy a századik oldalon jutunk el ide, az persze mindenkinél más lesz.

 

Inkább „elmélkedős” könyvnek érzem, mintsem olyannak, amit olvasva a körmöd lerágva izgulsz az eseményeken (nálam a legnagyobb hatást egy filozófiai kérdéskör tette: hogy értékelődik át az emberi élet és a halál, ha utóbbi nem a vég?), bár biztos vagyok benne, hogy a kémregények rajongói az izgalomban sem fognak kivetnivalót találni. Rajaniemi ezúttal is újszerű ötletekkel teli, gondolkodnivalóban bővelkedő, de közben mégis a főszereplőinek lelki világára építő regényt alkotott – szokatlan olvasmány, de talán pont ettől lesz olyannyira jellemző a szerzőre.