Mona Awad: Nyuszika

„Fölnézek; rám merednek mind a tündérszemeikkel [...] érzem, hogy azok a szemek bemásznak a lelkembe, és fosztogatják, dézsmálják az elképzelésük szerint ott lakozó fájdalmat, szükséget, nyomort. Amely miatt tavaly oly távolságtartóan viselkedtek. Amely most valahogy bevonzza őket. Egy borsószem, amelyet bedughatnak a húsz matracuk alá, amely nyomhatja őket éjszaka, valami Odalentről, ahol én szerintük, az általam keltett benyomás szerint, élek. Engedd szabadjára, Nyuszika. Mutasd meg nekünk. Vagy ha nem, akkor csinálj hülyét magadból azzal, hogy erőlködsz, mi meg nézzük.

– Rajta, Samantha.

Lehunyom a szemem, és látom Avát, aki egyedül bolyong a hóban a kopottas, magas sarkú cipőjében. Utána meg azt látom, hogy táncolunk a tetőn. Kivel is táncoltunk valójában? A nagy semmivel. Egymással. A levegővel. A magányos éjszakáimmal. És ekkor döbbenek rá, hogy bármilyen fájdalom, szükség, nyomor lakozik eme mézesmázos, gerinctelen tetszeni vágyás leple alatt, nem akarom nekik adni.”

Nyuszikák. Fejszék. Álmok. Vágyakból, nyuszivérből és kislányos fantáziákból életre keltett kéz, szemérem, személyiség nélküli irodalmi hősök. Nyuszikák álmainak Odüsszeuszai, akik szolgálatkészen teljesítik úrnőik minden vágyát, csak vigyázni kell, ne csócsálják meg a hajba font virágkoszorút… Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

Tudjátok, a seb nem fogja megcsapolni önmagát…

Samantha a Warren egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas tanulója – a Warren meg a keleti part egyik legelitebb, legkifinomultabb, legtúlértékeltebb egyeteme, korunk legnagyobb művészeinek keltetője, ahol minden tanár legalábbis Virginia Woolf vagy T. S. Eliot reinkarnációja. Ahol a Seb az egész két éves képzés alatt csak arra vár, hogy csupa nagybetűvel Megcsapolják a diplomamunka kedvéért. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel. És cukisággal. Mert persze itt valójában senki nem hurcol sebeket. A Warren a kivételes kevesek egyeteme – a szupergazdag, szuperszép, szupercuki szőke keleti parti hercegnőké, akik egymást Nyuszikának szólítva, kiscicás ruháikban eszegetik a minitortáikat a Műhelyben miközben azt hiszik, a forma teszi őket a század legnagyobb szerzőjévé és gyémántheggyel üveglapra karcolt szerelmes költemények révén óhajtanak Woolf lányaivá válni. Mondom, szatíra…

Samantha persze nem tartozik a Nyuszikák közé. Ő túlságosan sebzett, túlságosan csapzott, túlságosan antinyuszi ehhez. Olyan indulatos. Olyan érdes. Kicsit mintha bele lenne zúgva a saját kívülállóságába. A saját, kemény narratívájába. Aztán amikor egy napon meghívást kap a Nyuszikák híres Szutyok Szalonjába (jaj!), nem tud ellenállni. Ki tudna ellenállni, ha hívja a nyuszinyáj, ha keblükre akarják ölelni, segíteni neki megnyílni, segíteni olyanná válni, mint ők, szerethetővé, magabiztossá, fogyaszthatóvá, olyanná, aki nem akad a kivételezettek torkán. Aki meg tudja teremteni a saját Művét, amit elfogad-befogad a művészi elit, akinek diplomamunkája beszakítja az asztalt – persze nem nyers erővel, hanem kifinomultsággal. És Samantha megy. Behódol. Nyuszika lesz. Elhajítja egyetlen barátnőjét, a Warrent vallásos hittel gyűlölő Avát, hanyagolja kívülálló haverjait, ahogy elveit, fájdalmait, félelmeit is. Hagyja, hogy magával sodorják a drogokkal, nyuszikkal, vérrel és képzeletbeli álomférfiakkal teli esték, mígnem egy nap próba elé állítják: ezúttal az ő kezébe kerül a fejsze, neki kell nyuszit áldozni a Mű oltárán. És Samantha teremt. Olyasmit, amit a Nyuszikák el sem tudtak képzelni.

Mona Awad stílusa lenyűgöző – meglepően magabiztosan egyensúlyoz a gyomorforgató horrorba oltott cukiságkritika és az alkotói válság, az alkotási folyamat leírása között. Ahogy bemutatja a Nyuszikák egymást körüludvaroló, saját műveik nagyszerűségétől állandó aléltságban leledző akolmelegét, az egyszerre groteszk és túlságosan ismerős – ettől lesz pompás kritikája minden művészi szekértábornak, miközben azért jól odamondogat a felszínes tömegtermékeket gyártókat képző kreatív kurzusoknak, melyek sosem tudták, és az elitintézményeknek, melyek mára elképesztő hatékonysággal feledték el, valójában mi is lenne a művészet dolga. E tekintetben persze Awad regényét áthatja némi elitizmus, ám nehéz nem egyetérteni vele. Pláne amikor a Nyuszikákat szivárványból darkra festi és megmutatja, milyen az, amikor a cukiságdiktatúra napszámosai megpróbálnak Művészt játszani.

A Mű megszületik – a kérdés adott: mit áldoz fel valójában a Művész? Mit kell beleöljön Samantha az alkotás folyamatába és mi az, amit kap tőle? Hány réteget hánthatunk le magunkról ahhoz, hogy megszülessen az az én, aki képes megszülni azt a Művet, amit valójában szeretnénk megírni? Egyáltalán: tudjuk, mit akarunk? Tudhatjuk valaha? Hajlok rá, hogy ez a bedrogozott trip valójában egy zseniális mű, Awad pedig miközben baromi jól szórakozik olvasói értetlenségén, azért jó sok réteget lehántott magáról, mire ide jutott. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy azon is remekül szórakozik, hogy azt hisszük, okvetlen mélységet kell belemagyaráznunk abba, ami csupán egy groteszk iskolai paródia. Tudjátok mit? Nem is számít. Mert ha hiszek abban, hogy van valami, ami egyértelmű választóvonalat képez a kreatívan képzett tömegtermék és a valódi Mű között, az épp ez: míg előbbi megoldókulcsot ad a kezünkbe, utóbbi gondolatokat ébreszt. Awad Nyuszikája alaposan befészkelte magát az utóbbi kategóriába.