Peter F. Hamilton: Álmodó Üresség

Peter F. Hamilton magyarul idén megjelent regénye, az Álmodó üresség a szerző Nemzetközösség univerzumában játszódik, mintegy 1200 évvel a Pandóra csillaga és a Júdás elszabadul eseményei után. Többször is utalnak a cselekmény során az azokban történtekre, így csak az kezdjen bele ebbe az új trilógiába, aki már elolvasta Hamilton két és félezer oldalas duológiáját.

De aki már túl van rajta, az mindenképpen vesse bele magát az Üresség-trilógiába!

A Nemzetközösség már galaktikus méretű nagyhatalom, az emberiség pedig amellett, hogy több tucatnyi, a fejlettség különböző fokán álló idegen fajjal került kapcsolatba, maga is számtalan frakcióra és, mondjuk így, alfajra szakadt. Egyes emberek, kihasználva a fejlett nanotechnológiát, gyakorlatilag halhatatlanná váltak, míg mások virtuális világokba töltik fel magukat. Akadnak itt olyanok, akik gépi eszközökkel kívánják fejleszteni magukat, míg a Külső Világokban a „hagyományos” emberek ennél elmaradottabb technológiát használhatnak – ami viszont így is messze felülmúlja a mai korlátainkat. Számos frakció, bolygónemzet, szövetség létezik, ezek között pedig a legfurcsább az Eleven Álom egyháza.

Ugyanis létezik egy különös anomália az űrben, az Üresség. Egy eseményhorizont, amiből soha nem tért még vissza senki, és amibe lehetetlen bejutni. Legalábbis mindenki ezt hiszi egészen addig, amíg Inigo, ez a különös figura álmokat nem lát az Ürességből. Eszerint a szingularitás hullámain túl egy furcsa emberi civilizáció létezik, aminek tagjai képesek az elméjükkel alakítani a fizikai valóságot, különös lényeket kreálni, és egyéb pszi képességeket használni. Fővárosuk, Makkathran látomása rabul ejti Inigót, aki a regény kezdetére óriási egyházat szervezett az álmaiban látott csodás világ köré. Az egyház pedig most épp arra készül, hogy egy Zarándoklattal behatoljon az Ürességbe – ám ez sokak szerint a Galaxis pusztulását jelentené.

Már az Álmodó Üresség alaphelyzetének a felvázolása is mutatja, hogy Hamilton ezúttal sem fogta vissza magát világépítés terén. Akik szeretik a szó szerint grandiózus távlatokkal, csillagközi léptékekkel dolgozó űroperákat, azok mindenképp megtalálják a számításukat a könyvvel. Azon túl, hogy hihetetlenül izgalmas végiggondolni, mi minden történt a Júdás elszabadul óta eltelt évezredben, az is beindítja minden sci-fi geek nyálelválasztását, amilyen jövőt elképzel az író az emberiségnek. Mert hát ezek a futurisztikus megoldások már igazából a mágiával egyenértékűek, akkor is, ha éppen nanotechnológiának, kvantumhabnak vagy más hasonlónak hívják. A szerzői képzeletnek nincsen határa, de ezt Hamilton nem viszi túlzásba. Nem tűnik úgy, hogy akkor kerül elő egy újabb csoda, amikor a szerző éppen szükségesnek érzi a történet miatt – itt folyamatosan kerülnek elő a sci-fi ötletek és kütyük.

És nemcsak a Nemzetközösség jövőjét ismerjük meg, hanem egy másik világot is feltérképezünk: az Ürességet. A regény kb. egyharmada Inigo álmainak leírása, amiben egy Edeard nevű, állatokat akarattal megformáló génszobrász fiú sorsán keresztül lassan felfedezzük ezt a különös helyet, ahol hatlábú génmajmok szolgálják az embert, aki hosszúszóval kilométerekre lévő társaival tud beszélni, vagy épp az ún. harmadik kezével sziklákat képes felemelni. Mindezek most furcsán hangozhatnak, de mint minden jó fantasztikus regényben, olvasás közben összeállnak a dolgok.

És persze nemcsak a világ (pontosabban két világ) az, ami lenyűgözheti az olvasót, hanem a cselekmény is. Hamilton újfent nagypályás módjára egész fajok sorsával játszik, tucatnyi karakter mozgatása közben politikai machinációkat, kémeket, információk felkutatását, véres összecsapásokat és emberéletek százait keveri a történetbe. Korábbról ismerős és új szereplők bukkannak fel, akik így vagy úgy, de befolyásolják egy globális léptékű játszma állását, aminek a középpontjában a Zarándoklat, Inigo és az Üresség áll. A szerző mesterien játszik a szálakkal, újabb és újabb meglepetést tartogatva olvasás közben. De ezalatt nem feledkezik el az átlagemberekről sem, akiken keresztül azt is felvillantja, milyen hatással is vannak a „nagyok” mesterkedései, mi is forog kockán igazából. Sok űroperában hajlamosak elfelejteni a szerzők a nagy távlatok közben azt, hogy az ember a kisebb léptékű dolgokkal tud igazán azonosulni. Felrobbanó csillagok? Kipusztult civilizációk? Ez mind nagyon érdekes, de jobban szeretjük, ha karakterek sorsát látjuk, akik saját dilemmákkal és döntésekkel rendelkeznek, és leginkább azt csinálják, amit mi: élnek. Még ha egy csodásan idegen világban is. Hamilton ezt pedig sose felejti el.

Persze ezért is tűnik kissé túlírtnak a regény (különösen Inigo álmainak leírásainál érződik így), és itt-ott a világteremtés is túlcsúszik. Mindezen persze át lehet lendülni (ahogy a magyar fordítás néha bosszantó sutaságán is), de olykor azért zavaró, hisz’ egy hétszáz oldalas regényről beszélünk. Ami valójában nem is egy önálló mű, hanem csak egyharmad történet: ahogyan a Pandóra is függővéggel zárult, úgy az Álmodó Üresség is nagy csavarokkal bár, de sok nyitott kérdéssel ér véget. Annyira nyitottakkal, hogy a túlírtság ellenére azonnal kézbe vennénk a második kötetet, a Mulandó Ürességet, és olvasnánk tovább, mi történik a galaktikus játszmában. Szerencse, hogy meglepő gyorsasággal már idén ősszel érkezik a folytatás.