Graham McNeill: Ezer Fiak

Graham McNeill ötödik Warhammer 40K-s regényével érkeztünk el a Horus Heresy sorozat tizenkettedik részéhez.

A sok szálon futó „monstre” történet időrendileg nem lineáris szerkezetű. Sokszor több évet-évtizedet is visszaugrunk az időben, hogy látszólag a lázadáshoz nem is kapcsolódó adalékanyagokat olvassunk akár olyan rendházakról is, amik eddig nem, vagy csak említés szintjén szerepeltek a regényfolyamban. Ilyen kötetnek számít az Ezer Fiak is, ami az azonos nevű űrgárdistarendről és annak vezetőjéről, Magnus primarcháról szól. 

A könyv in medias res kezdődik, ami magyar tükörfordításban annyit tesz, bele a lecsóba, így bizony eltelik pár fejezet, mire kiderül, hogy az Ezer Fiakhoz nem a Horus lázadás közepén csatlakozunk – amire azért a tizenkettedik részben lehetett volna számítani –, hanem pár évvel annak kirobbanása előtt járunk csak. A könyvről szóló ismertető előtt viszont talán illene pár szót mondanom az Ezer Fiakról is, akik nem egy „átlagos” űrgárdistarend, hanem igencsak egyediek közöttük.

Az Ezer Fiak megalkotásakor egy komoly hiba került a génkészletükbe, ami miatt az űrgárdisták emberfeletti fizikai jellemzőin túl örökül kapták azt is, hogy az immatérium áramlataival (amit ők Hatalmas Óceánnak hívnak) kapcsolatba tudnak kerülni. Használni tudják tehát mentális erejüket, a pszít, ami tilalmas, sőt gyűlölni való az emberiség űrbirodalmán belül. (Azt viszont nem tudják, hogy a Hatalmas Óceán csak egy metaforája a tiszta Káosznak, mivel a Káoszban „élő” elképzelhetetlenül veszélyes hatalmakról is csak nagyon kevesen tudnak ekkor a Birodalomban. Az erről szóló egyébként is csekély tudás nagy része ugyanis elveszett az Öreg Éj, vagyis az első emberi birodalom széthullását követő évezredek alatt.)

E nélkül a tudás nélkül viszont nem értik, miért nem nézik jó szemmel egyesek, hogy ők használják, sőt fejlesztik, bővítik kinetikus, vagy épp jövőbe látó mentális energiáikat, amik segítségével az Emberiség sokat erősödhetne, a Birodalmat egyesítő háború – aminek a vége felé járnak már – is gyorsabban befejeződhetne. Még akkor sem értenek egyet a pszí korlátozásával, hogy annyit azért tudnak, hogy azok, akik nem voltak képesek kordában tartani a saját energiáikat, azok hirtelen és pillanatok alatt a húsváltás, egy kontrollálatlan, fertőző mutáció áldozatául estek, aminek sajnos egyetlen gyógymódja a halál. Az Ezer Fiak, akiket ekkor még nem hívtak így – akik érezhetően a Terra „egyiptomi” részének utódai –, ezért kezdetben tanulmányozták az erőket, szakosodtak egy-egy hatalomformára, és az űrgárdista harcmodort mentális erőkkel (a jövőbelátás és a telekinézis is elég hasznos a harctéren) felturbózva gyakorlatilag legyőzhetetlen rendházat hoztak létre, akiknek élére egy mindannyiuknál hatalmasabb szellemi erővel rendelkező harcos állt, aki viszont több szörnyű titkot is elrejtett fiai elől.

Nem túlzás talán kerek perec kijelentenem, hogy a sorozat eddig magasan a legjobb részéhez ért. Voltak előzetes félelmeim ugyan a regény kapcsán, mivel egyrészt túl vaskosnak tűnt ahhoz, hogy csak akcióval végig ki lehessen tölteni, meg az Ezer Fiak egyébként sem tartoztak soha a kedvenc rendházaim közé (mert van ilyenem is, igen), plusz a szerző eddigi munkái között is voltak jobbak és rosszabbak is, nem tudtam, most melyik arcát mutatja felénk. De minden félelmem alaptalan volt.

Először is, a regényben megfelelő arányban keverednek a monumentális csatákat leíró és az intrikásabb, történetorientált részek. Sosem volt üresjárat ott sem, ahol a boltertűz csillapodott, ahol pedig a fegyverek kapták a főszerepet, szerencsére ott is helytállt a szerző. Izgalmas, jól megírt, világos harci jelenetek során pillanthattunk bele akár a káosz őrülete, akár egy be nem hódoló embervilág vagy más... valakik (erről spoiler lenne többet elárulnom) ellen folytatott összecsapásaikba. Jó harci jelenetet szerintem nehéz írni, túl sok minden történik egyszerre, még nehezebb, ha nem csak fegyverekkel vívják, hanem mentális erőkkel is, de ezek a részek nagyon rendben voltak.

Ahogy a történetközpontú részek is, amikben nemcsak űrgárdisták, hanem a civil szereplők is fontos kulcsfigurákká váltak. Köztük több olyan is, akikért megérte szorítani, akár a szerencsétlen sorsú harcosok, akár a még kevesebb dologgal tisztában lévő tudósok között. A sztori „vége” (?) talán nem okoz akkora meglepetést, de az odáig vezető út fordulatos, sok remek jelenetet és párbeszédet tartalmaz.

De a habot, az igazi díszt a tortán a Warhammer 40K (igazából: 31K) univerzumának történeti és világépítő információmorzsái adják, amik az alaptörténet megzavarása nélkül vannak elszórva a könyv egészében. A Káoszról, az Ezer Fiakról, a primarchák személyes kapcsolatáról, az űrgárdistarendeknek a pszível kapcsolatos ambivalens viszonyáról, az emberiség jövője szempontjából meghatározó Nikaeai zsinatról, a Császár tervéről és sok más dologról is olyan sok fontos adalékot megtudunk most, amik miatt akkor is kár lenne kihagyni a brutálisan komor világ rajongóinak ezt a könyvet, ha a többi részei (az akció és a történeti) nem sikerültek volna szintén remekül.

A szerző méltán lehet büszke erre a könyvére, és ha a Horus Heresy sorozat további kötetei közül csak néhány fog felérni ehhez a részhez, már akkor is érdemes lehet a konfliktus kiteljesedéséig majd lezárásáig tartó könyv-hegyet végig figyelemmel követnünk. Szerencsére a további részekre nem is kell várni, hiszen a Tuan Kiadó időközben több kötetet is kiadott már közben, ezért a Nemezis nem is sokáig fog már ott csücsülni az olvasásra váró könyveim között.