Főkép

A Carlos Acosta megpróbáltatásokkal teli sorsát bemutató Út a királyi operába nem emelkedik ki a hasonszőrű életrajzi filmek sokaságából, a végeredmény mégis egy inspiratív és felemelő alkotás lett. A pazar, önmagukban is elismerést érdemlő táncos betétekért az amúgy saját magát is alakító Acosta – művésznevén Yuli – felelt.

 

Icíar Bollaín rendezőnő két szálon futtatja a cselekményt; a jelenben játszódó táncpróbák közben időnként a múltba kalauzolja nézőit flashbackek segítségével. Ezt a teljességgel átlagos megoldást annyival spékeli meg, hogy az említett visszaemlékezések mind-mind olyan fontos események a világhírű táncos életében, melyek művészetét alakítják, formálják, érzékivé és mélyrehatóvá teszik. Yuli ezen élményeiből merít inspirációt, sőt, egyszerre ösztönösen és tudatosan beépíti emlékeit koreográfiájába; így a táncok teljesen új megvilágításba kerülnek, izgalmas motívumvadászatra ösztönözve ezzel a nézőt.

 

Szép és fájó emlékeit Acosta azonban nemcsak újraéli, de át is adja a történet során elkészülő produkcióban majdan őt alakító fiatal táncosnak. A próbák gyakran kettejük közt zajlanak, táncuk szűnni nem akaró, már-már állatias tülekedést, viaskodást elevenít meg túlgesztikulált mozdulatok közepette. Mindez Yuli apjához fűződő zűrös viszonyát modellezi le, melyben következetlenül halmozódnak az agresszív ütlegelés és a könnyes összeborulás momentumai; mintha Yuli nemcsak újrajátszaná, de egyúttal feldolgozná és megfejteni igyekezne a múlt történéseit. A tánc így egyszerre terápiás folyamatként és egyfajta önelemző kutatómunkaként funkcionál a filmben. Acosta a próbákon magára ölti apja szerepét, és így próbálja megérteni azt a nyers és kíméletlen szeretetnyelvet, ami aztán megteremtette a világhírű kubai táncművészt, és a Londoni Royal Opera első fekete Rómeóját: Yulit.

 

Yuli és Icíar egyaránt az apa, Pedro Acosta (Santiago Alfonso) neveléséből, illetve a vele vívott tekintélyharcokból vezeti le pszichoanalitikus megközelítéssel Carlos sajátos művészetét. Pedro hajthatatlan, konok, és arra kényszeríti fiát, hogy egy percig se foglalkozzon családjával, ismerőseivel, felejtse el szülőhelyét, Kubát, és csak a táncnak éljen. A táncnak, ami Carlost valójában sosem izgatta annyira páratlan tehetsége és egyedi mozgáskultúrája ellenére. Apja nem tágít, egész életében tartja magát víziójához, fiából mindenáron „harcost” farag. Képes eljátszani a csalódott apa szerepét is, csak hogy Yuliból a legtöbbet kihozza, miközben titokban elérzékenyülve vagdossa ki és ragasztja vaskos fotóalbumába a fia sikereit ünneplő újságcikkeket.

Ahogy a legtöbb életrajzi film rendezője, Icíar Bollaín is konkrét tárgyát egy általánosabb, univerzálisabb üzenet megfogalmazásának rendeli alá; az Út a királyi operába nemcsak Acostáról, hanem a művészet természetéről is szól. Icíar olvasatában tehát a művészet nem az idilli, mesébe illő történésekből, a felhőtlen gyerekkorból vagy az ideális nevelésből, hanem sokkal inkább a lelki elnyomásból, a sérelmekből, az elfojtásokból és leginkább a konfliktusokból táplálkozik. A kreatív alkotás motorja a kezeletlen viszályok utólagos feldolgozása, valamint az ehhez tapadó érzelmek felelevenítése és átadása a közönségnek. Yuli művészete nem tud nem róla szólni.

 

Stílusát, formanyelvét tekintve a film nem operál frissnek vagy különlegesnek mondható eszközökkel, sokkal inkább egy bevett akadémikus ízlést tükröz és egy jól megtanult, ötösre felmondott házi feladatnak érződik. Az Út a királyi operába nem a filmkészítés fenegyerekeit és úttörőit kedvelőknek készült; egy jól átélhető, eseménydús és témájából fakadóan vizuális megjelenítést kívánó, látványos életutat tár két órában a nézők elé, melynek megtekintéséről nem tudom és nem is akarom lebeszélni az inspiráló életrajzi alkotások, vagy akár a táncművészet szerelmeseit.