Catherynne M. Valente: Űropera

„Az élet szép és az élet ostoba. Ez a voltaképpen széles körben elismert, univerzális igazság nem kevésbé megingathatatlan, mint a termodinamika második törvénye, a határozatlansági elv, vagy az, hogy vasárnap nincs posta. Mindaddig, amíg ezt észben tartod, és egyiknek sem tulajdonítasz túl nagy jelentőséget, a galaxis történelme egyszerű kis dallam karaokefelirattal, amelyen egy mindent elemésztő lángokból álló, barátságos, pattogós diszkógömb kalauzol végig.

EZ A KÖNYV AZ A DISZKÓGÖMB.

JÖHET A ZENE! JÖHETNEK A FÉNYEK!”

Szóval az úgy volt, hogy Decibel Jones egy nap nem csupán arra ébredt, hogy nem tudja kinyitni a szemét az előző este felkent csillámportól és hogy még mindig érezteti a hatását az elfogyasztott gin, de bizony arra is, hogy egy kék flamingóra emlékeztető űrlény áll a nappalijában, és a szeretett nagymamájának hangján épp azt magyarázza neki, hogy az egyetlen, aki meg tudja akadályozni a Föld bolygón lakozó emberiség elpusztítását, az nem más, mint Decibel Jones, vagyis ő, no meg az Abszolút Nulláknak nevezett, egy ideje feloszlott és külön utakat követő zenekara, ugyanis ők az egyetlenek az élő zenészek közül, akiknek a hangját el tudják viselni a Földön túl is, így rájuk hárul a feladat, hogy képviseljék a fajukat a hamarosan megrendezendő Metagalaktikus Grand Prix-n – ahol még csak győzniük sem kell, elég, ha nem lesznek utolsók, és máris értelmesként könyvelik el az emberiséget.

„Amikor eljönnek az űrlények, az egyik sorba azok állnak majd, akik harcolni akarnak velük, a másikba meg azok, akik meg akarják őket dugni, és a második sor fényévekkel hosszabb lesz.”

Szóval az úgy volt, hogy Catherynne M. Valente megmutatta, hogy milyen lenne a Galaxis Útikalauz stopposoknak, ha keresztezné az Eurovíziós Dalfesztivállal. Csillámpor és egy voorpretnek nevezett intelligens prionvírus-faj! Diszkófények és egy paradoxonnal hajtott űrhajó! Egy Robertnek elnevezett, gyöngyökkel televarrt, hajfestékkel lefújt főúri kabát és az emberiség teljes pusztulásának előjátéka! Féregjáratok, óriáspandák, kőhegyek, Ursula és a Köp! Mindig is gondolkodtál azon, hogy milyen lenne David Bowie és Jar Jar Binks szerelemgyereke? A válasz természetesen az Űropera!

Az Eurovíziós Dalfesztivál természetesen egy vicc. Egy váratlanul és döbbenetesen felfújt, egészen grandiózus méreteket öltő, szokatlanul látványos vicc, ami nyomokban még zenét is tartalmaz. Most képzeljük el mindezt galaktikus méretekben! Milyen is lenne az az univerzum, amely, megelégelve a háborút, úgy dönt, hogy sokkal kíméletesebb módon dönti el, mely fajnak kell megmaradnia, mely nyerheti el az értelmes státuszt, és melyik az, amelyre az örök pusztulás vár, hogy a bolygója talán pár millió év múlva újra ki tudjon termelni valami gondolkodó létformát, amely képes arra, hogy vállalható dallal álljon elő a Metagalaktikus Grand Prix-n? Természetesen olyan, mint az Űroperában.

Sosem gondoltam volna, hogy Valente képes ennyire vicces lenni. Mert félreértés ne essék, ha valakinek ennyiből még nem lenne világos, akkor muszáj leszögeznem, hogy az Űropera egy gigantikus vicc. Szenzációs humorforrás, röhejesen elborult ötletekből felépülő, csodálatosan hibbant megoldásokat felvonultató regény, amely olyan töménységben adagolja önmagát, hogy lehetetlen egyszerre túl sok oldalt elolvasni. Mindegy, hogy különböző fajokat mutat be, hogy a galaktikus vagy a földi társadalom működéséről beszél, hogy Decibel Jones és Oort Szt. Ultraviola magánéletéről elmélkedik – mindent bonyolultan humoros mondatokon és bolond szóvirágokon keresztül tálal. Még kiemelni sem egyszerű részleteket, minden mondata olyan precízen megalkotott poén, hogy tényleg folyamatosan oda kell figyelni (és egyúttal óriási dicséret jár Kleinheincz Csilla fordító felé is, aki ezt úgy tudta átültetni magyarra, hogy megmaradtak a rém szórakoztató szöveg különböző rétegei).

Ugyanakkor mégsem csak poénkodás ez a könyv: Valente tényleg mindenben Douglas Adams hagyományát követi, így az Űroperában benne van ugyanaz a cinikus és ironikus, de lélekben még mindig optimista hang is, aki alapvetően szereti ezt a szép és ostoba emberiséget. Ettől a regény minden adams-i stílusa, elborult humora és abszurd poénja mellett is nagyon szerethető marad – akárcsak az Eurovíziós Dalfesztivál. „Most pedig kövessük a pattogós diszkógömböt. Jön a refrén.”