Főkép

Az 1987-ben alapult svéd extrém metál legenda, a Meshuggah kedd esti fellépését baljós előjelek övezték. Az OMSZ a Barba Negra Track külszíni elhelyezkedésével teljesen inkompatibilis időjárást, vagyis jégesőt, 80-90 kilométer/órás széllökéseket prognosztizált, én pedig áztam már meg úgy Nova Rockon, hogy teljes gardróbcsere lett a dologból. Miután az együttes nekilendül, már nemigen nézegetem az eget, sőt lassan a szemem is lecsukódik – de ne szaladjunk előre.

 

A magyar Harmed minden erejével azon van, hogy megteremtse a megfelelő alaphangulatot: egy basszert még elbírna a banda, de amúgy profi muzikális arcletépést produkálnak. Ha rajtuk múlna, abba sem hagynám a headbangelést az est végéig, ám a hely vigyáz a nyak- és csuklyásizmaim épségére, és fellépésük után elkezd Wham!, meg Lionel Ritchie számokkal jópofáskodni a nagyérdeműnek. Ez a trollmentalitás paradox módon erőteljesebb lincshangulatba kerget, mint a legagresszívabb vágóhíd-soundtrack, és az általános haragvás helyett célzottan, a hangtechnikusok felé meredek véreres szemmel. Ha ez lesz a következő pesti trend a „kézműves” hamburgerezés meg a romkocsmák után, a koncertek közt fejhallgatóval leszek kénytelen padlóra küldeni a dobhártyáimat.

 

Úgy fél órán át tart ez a számomra szinte bármilyen egyéb helyzetben teljes mértékben be- és elfogadható stílusidegenkedés, mialatt felkerülnek a svédek H.R. Giger munkásságát idéző, bionikus ábrázolásokkal nyomasztó molinói, valamint a vizuális elrévedést segítő fények. Amikor végre minden előzetes felvezetés nélkül odavernek a hangszereknek, megállapítjuk, hogy ehhez a produkcióhoz stroboszkóp dukált volna, hogy végképp felülírja testünk alaprezgéseit. Van ebben a poliritmikus istencsapásban egyfajta pszichedelia, amitől sebészi precizitású darálás ide, üvöltöző Jens Kidman oda, már-már meditatív állapotba kerülök; közben ugyan nem tartom magam egészen normálisnak, de ahogy kezét a vállamra tevő barátom megerősít, más sem. Ugyanakkor hasonló élményeket élnek át a többiek is, közben csak módjával töltekezve fel a bárból (én már megint kocsival jöttem).

 

Ha van a Meshuggah-nak teljes munkásságát egy szóval leíró száma, az az amúgy le is nyomott „Clockworks”. Óramű pontosságú ugyanis minden egyes pendítés, és – vastapsot érdemlően – valamennyi dobütés. Itt a ritmust ugyanis nem a lábdob, hanem a cin és a tam adja, tehát aki nem becsavarodva akar fejet rázni, ezeket követi, és talán megússza a bulit sérülések nélkül. A zenekar nem hibázik, nem is hibázhat: a számítógép-vezérelte gitáreffektek előre programozottan érkeznek, a tagok előtt nincsenek külön pedálok, tehát egy lekésett ritmus hazavágná az adott számot. Nem tudom, talán a frontember emiatt folyamatosan fejben számolt vissza a számok között, de nagyjából öt mondatot ha intézett a közönségéhez, amit ilyen kimagasló zenei teljesítmény mellett meg tudtam érteni.

 

A hangzás mindemellett ahol mi álltunk, tökéletes volt, miután a mikrofon hangereje a második szám környékén kapott némi erősítést. Az este legkeményebb vendége, egy tízéves, térközépig lógós pólójú kisfiú innentől mosolyogva állja végig a koncertet egy konténer tetején, míg két bónusz-szám után, az esőt megúszva búcsúzunk a szimpatikusan Panterát, Fear Factory-t, Slipknotot és tettestársaikat pörgető rájátszás-lemezlovastól.

 

Az előadott számok listája:

 

1. Pravus
2. Born in Dissonance
3. The Hurt that Finds You First
4. Rational Gaze
5. Future Breed Machine
6. Stengah
7. Straws Pulled at Random
8. Clockworks
9. Violent Sleep of Reason
10. Lethargica

 

Ráadásként:

 

11. Bleed
12. Demiurge

 

(A felhasznált háttérinfókért hálás köszönet Lacinak, az élő Encyclopaedia Metallumnak.)