Főkép

Stílszerűen érkeztem a legújabb Halálos iramban-felvonás vetítésére: kezdés előtt tíz perccel kiderült, hogy elnéztem a mozit, így ennyi időm volt átérni a Westendből az Aréna Plazába. Tizenkettővel később már leparkoltam a kocsit, tizenhétre rá a teremben fújtattam. És ezzel a mutatvánnyal máris hűbb vagyok a sorozat szellemiségéhez, mint ez a spinoff-akármi.

 

Pedig kimondottan szeretem ezeket a filmeket. Az eddigi részek többnyire mind kellően feszesek voltak, megfelelő arányban vegyítve a drámai (vagy annak szánt) momentumokat, a minden igényt kielégítő járműfelhozatal széthajtását, a verekedést/lövöldözést, na meg a kerek popsikon elidőző beállításokat. Élvezetükhöz el kell fogadni, hogy a túrós csusza nem bélszín, itt pedig évek óta tésztából, túróból, tejfölből és szalonnából dolgozunk. Csakhogy ez a csusza olyan, hogy boldogan járok vissza miatta, aminek magyarázata a kreatív tálalásban rejlik. Lehet mondani, hogy hülyeség rükvercben, lángoló motorral megelőzni egy sokadik sebességben száguldó utcai versenyautót, de mégis mennyire menő már, főleg, ha utána belecsapódik a kiéget verda az óceánba… kicsit kétdimenziósak a karaktereid, sokat mondogatják, hogy család, közben meg halomra lövik a rosszfiúkat? Jó, viszont amikor egy katonai repülőből ejtőernyőznek autóstul a kaukázusi hegység ormaira, majd megtámadnak egy katonai konvojt, az részegítő látvány. Tele van a sorozat ilyen ötletekkel, amelyek közül személyes kedvencem a Rió utcáin két Dodge Chargerrel keresztülrángatott trezorral elkövetett rendőrautóirtás, a csúcspont pedig a befagyott óceán jegét áttörve Lamborghinit üldöző orosz atomtengeralattjáró.

 

A Vin Diesel és 2013-ban bekövetkezett haláláig Paul Walker kettőse körül terebélyesedő „familiához” az ötödik részben csatlakozott Dwayne „The Rock” Johnson, a hatodik legvégén pedig Jason Statham. Motorolaj és a Szikla viszonya a vásznon a kezdeti nehézségek után rendeződött ugyan, a hírek szerint a való életben viszont a két színész egyre nehezebben állhatta egymást. Viszálykodásuk odáig fajult, hogy a nyolcadik epizód utolsó jelenetét Diesel egy az egyben kivágatta a filmből, mivel ellenlábasa igen, ő viszont nem szerepelt benne. Igen ám, csakhogy a Johnson által alakított Luke Hobbs figura annyira népszerűnek bizonyult a nézők körében, hogy kiiktathatatlanná vált a produkcióból, ráadásul Statham és az expankrátor közt a forgatáson egymás önfeledt fricskázásában tobzódó haverság szövődött. A két legyet egy csapásra elvéből született az alapgárda nélkül forgatott Hobbs & Shaw, ahol a két nagybunyós vállt vállnak vetve adhatja az ívet. Mégis mi mehet félre? Nos, minden.

 

Nem tudom, mit tett le eddig a széria producereként a pénzén kívül Diesel az asztalra, de most már kezd körvonalazódni. Minden dramaturgiai gyengeségük ellenére ugyanis az eddigi részekben a konfliktusoknak volt értelme. Kiragadok egy példát. Brian (Paul Walker) elárulja Dominic-ot (Diesel), de nem tehet mást, mert az egyik FBI-ügynök, a másik meg törvényen kívüli. Döntenie kell, hogy a hivatását választja, vagy kiáll a barátja mellett. Hiába hagyja futni aztán a bűnözőt, a bizalomvesztés részeken keresztül rányomja a bélyegét kettejük viszonyára, amit csak a Dominic barátnőjének halála miatti kényszerszövetségük old fel valamelyest. Briannek el kéne kapnia a szökésben lévő törvényen kívülit, az bosszút akar állni a gyilkos kábítószercsempészen, tehát mindegyiküknek tiszta a motivációja, még ha közben belül őrlődnek is a végső kivitelezésnél. A Hobbs & Shaw forgatókönyvét ezzel szemben mintha nem is a korábbi hat részt jegyző Chris Morgan, hanem egy, a Call of Duty című faékegyszerűségű videójáték-sorozaton nevelkedett tizenéves írta volna, aki még le is nyúlt annak modern inkarnációiból néhány megoldást mind a vizuális megoldások, mind a cselekményszövés terén.

 

Sajnos már az alapproblémát sem sikerült összerakni, pedig egy akciófilmnél az aztán nem tűnik nehezen megugorható lécnek. Schwarzeneggernek elrabolják a lányát: Kommandó. Van Damme-nek megverik a barátját: Véres játék. Valami homályos hátterű, de nagyon veszélyesnek mondott szervezet világuralomra akar törni, ezért kocsonyásítanák a népesség egy részének belső szerveit, a másik részét meg implantálnák, bár nem tudjuk pontosan ezt hogyan és miért valósítanák meg: Hobbs & Shaw. Az értelmetlen célt a hatvanas évek James Bond filmjeit idéző, kompjútereken keresztül kommunikáló főnöke utasítására a különböző tech-cuccokkal felspékelt Idris Elba igyekszik megvalósítani. Ő az emberiség szükségszerű evolúciójáról a legváratlanabb pillanatokban előadott monológjaival igyekszik a nézőt emlékeztetni a tét mértékére, amivel nálam azt érte el, hogy kezdetben még őt szántam, a végére meg már magamat. Mert ugye itt ez a fene nagy veszély, két fő protagonistánk pedig mást se csinál, mint egymás vérét szívja. Beszéljünk akkor egy kicsit erről is, hiszen az ő kémiájuk kellene, hogy elvigye a filmet a hátán.

 

Nos, míg Kirsten Stewart és Robert Pattinson szerelme úgy-ahogy működött a vásznon, a való életben hamar zátonyra futott. Jason Statham és Dwayne Johnson viszonyánál fordított helyzet állt elő, ők ugyanis a vásznon nem képesek többet felmutatni néhány poénos beszólásnál. Azt írom, néhány, mert nagyjából ennyiszer nevettem fel, valójában minden egyes alkalommal, amikor megszólítják egymást, elmésnek szánt kötekedés lesz belőle – szegény Bud Spencer forog a sírjában, ő és Terence Hill ezt százszor elegánsabban kivitelezték. Főhőseinknél alacsonyabb szintű pezsgés csak a Szikla és a Statham húgát játszó Vanessa Kirby közt érzékelhető, de ezt a szálat legalább nem tolták úgy túl az írók, mint a buddy-vonalat. Merthogy haverság lesz itt a végére, mondanom sem kell, több tesózással, mint egy külkerületi konditeremben, majd jön megint a „kinek van nagyobb” színvonalú acsarkodás, mintha mindkét szereplő tele lenne pumpálva szteroidokkal (és nem csak a Szikla). A film mindezzel együtt arra még érdemes lenne, hogy első sugárzásakor némi nézettséget generáljon szombat este valamelyik kereskedelmi csatornán, ha nem lenne úgy egy órával hosszabb a kelleténél. Mintha kínosan ügyeltek volna arra, hogy a két fő producernek, Stathamra és a Sziklára ugyanannyi képernyőidő jusson, és ha az egyik belebonyolódott egy többnyire dögunalmas és felesleges dialógusba, a másiknak is írtak egyet. Szinte látom magam előtt a második reklámszünetnél ellapozó nézőt, aki képtelen kivárni a szórványosan adagolt következő akciójelenetet.

 

És ha már az akciót emlegetjük: a már emlegetett kreativitás ebből az epizódból teljesen hiányzik. Amikor épp nem a Call of Duty-t, akkor a korábbi részeket másolja, vagy nagy öregeket nyúl le (a Két tűz között bilincskinyitós jelenetének szabad újraértelmezése). A sorozat korábban is „inspirálódott” már máshonnan, például a lövöldözés közben csecsemőt egyensúlyozó Statham a legutóbbi felvonásban egyértelmű Hard Boiled nyúlás, de kis jóindulattal elment tiszteletadásnak, plusz passzolt a történetbe. Itt még a lopott ötlet sem tud érdekes lenni: a kötelező kínzásjelenet annyira súlytalan, hogy hatos karikával is vetíthetnék, a küzdelmek pedig a „ha fegyvered van, lőnek rád, ha nincs, mindenki puszta kézzel támad” műhelyben koreografálódtak. Frissességet még a beugró meglepetés-színészektől se várjunk: Ryan Reynolds fel lett kérve, hogy játssza el megint Deadpoolt (mínusz a maskara meg a vagdalkozás), Kevin Hart jelenléte pedig azt hivatott indokolni, hogy miért vadászrepülővel ütnek rajta hőseink az ellenségen. Őszintén megmondom, engem már nem érdekelt az efféle racionalizálás.

 

Ne legyen kétségünk afelől, hogy ennek a mellékvágányos epizódnak is születik majd folytatása, a stáblista közbeni jelenet sajnos egyértelművé teszi. Számomra magasan a nyár, sőt az év csalódása volt, a Baywatch-filmmel egyenértékű celluloidpazarlás, aminek inzultusait oldalakon keresztül tudnám még elemezni. A Vin Diesel nyakában lógó méretes kereszthez imádkozom, amikor azt kérem, toljuk el ezt a roncsot valahogy a bontóig, és vegye át a kormányt ismét a kopasz családfő.