Főkép

Alig egy hónappal azután, hogy a brit Tom Holland(!) alakította amerikai szuperhős, Pókember porig rombolta megszemlélte Velencét, egy francia ifjú és családja máris a nyomdokaiba lép, vezethetném fel a Velence várt, ha promóter lennék, ezzel is demonstrálva mennyire jó, hogy nem vagyok az. Pedig a lehető legrosszabb csillagzat alatt indultam neki Ivan Calbérac saját regényéből forgatókönyvvé adaptált, majd rendezésében vászonra interpretált nyári kamaszkalandjának. Kint borús az ég, el vagyok úszva a munkámmal, a bejáratnál meg a Playmobil-film repianyagával borzolják az idegeim, pedig semmi kedvem stresszoldó-színezni. Ezt követően még végig is kell ülnöm nevezett műanyagkatonafilm (borítékolom, nem engem megszólító) bemutatóját, mialatt a terem tizenegynéhányfős közönségének általa ismert tagját az egyik néző azzal spannolja, hogy tanulmányunk tárgya, a francia vígjáték szerencsére csak kilencvenöt perces. Hmm. Igyekszem kiékelni nyitottságom kapuit, de a sors erői minden új ingerrel egyre erőteljesebben préselik össze őket.

 

Amikor kiderül, hogy a vetítés szinkronos, már perceken múlik, hogy a rolót lehúzva szenvedjem végig az elkövetkező másfél órát. Akkor veszem kézbe a mentális lapátot, hogy elássam, majd jól meg is szórjam földdel a mozitetemet, amikor Émile (Helie Thonnat), a szegény sorból származó tizenöt éves főszereplő néhány perc játékidő után beleszeret a dúsgazdag felmenőkkel büszkélkedő Pauline-ba (Luna Lou), csak mert az visszaviszi neki elkóborolt pingponglabdáját. Kész, én ezt nem, ami sok az sok, nem vagyok hajlandó. De maradok, vállaltam, hogy végigülöm, első a kötelesség (plusz nekem se kellett sokkal több az első szerelemhez, minthogy az osztályfőnök a mellé a lány mellé ültessen, akit előtte utáltam). Hála az égnek, hogy így tettem. Kisvártatva kiderül ugyanis, hogy ez a film jó. Nem egyszerűen jó, nagyon jó. A kapuk újra kitárulnak.

 

Vegyük sorra, miért. Émile tehát meglehetősen szűkös anyagi körülmények közt tengődő kiskorú. Biztonsági berendezésekkel házaló apja és háromkerekű tuk-tukján biosüteményeket szállító anyja minden vagyonukat lekötötték egy építkezésben, amire a városháza nem adott engedélyt. A nyári szünetbe orrlógatva belebicikliző fiú életébe belép Pauline, és meghívja őt Velencébe, ahol néhány napon belül koncertet készül adni. Összeül a családi kupaktanács, és arra jutnak, a legjobb lesz fogni a mobillakást, és közösen nekivágni az útnak. Émile persze nem repes az ötlettől, és vele a néző sem – a szülőket elnézve igencsak viszketett a tenyerem, hogy ki nem hívjam szegény gyerek miatt a gyámügyet; beleélős típus vagyok na, már a nagyanyám is az volt. Mentségemre szóljon, hogy a srác haját hétéves kora óta szőkére festő édesanya csak a kezdet.

 

A sztori úgy kapcsol magasabb fokozatba, ahogy az öreg Volvo nekilendül az útnak. A humor elsődleges forrása a teljesen agyament család belső dinamikája, élen a Benoît Poelvoorde alakította édesapával. Ennek az embernek faarccal jönnek ki olyan beszólások a száján, hogy „feltaláltam egy új úszásformát, milliomosok leszünk”, vagy parkol le egy golfpálya közepén és kezd piknikbe teljes lelki nyugalommal. A felesége, Annie (Valérie Bonneton) méltó párja minden tekintetben, a kedvencem, ahogy minden mellettük elhaladó kamiontól pánikrohamot kap. A fogathoz csatlakozik még Émile bátyja, Fabrice (Eugène Marcuse) is, aki jelentősen feltekert libidója miatt hajlandó elviselni zakkant felmenőit, hogy minden tekintetben célba érjen. Társaságukat különféle potyautasok egészítik ki hosszabb-rövidebb ideig, azonban velük ismerkedjen meg a néző felvezetés nélkül, érdemes.

 

A minőség meghálálta, hogy az író/rendező egy kézben tartotta a szálakat, így mondandó és tartalom egyaránt kellő gondozást kapott. Humora, szíve, mondandója, mi több szellemisége van ugyanis a Velence várnak, aminek az utóbbi idők számomra legkiemelkedőbb filmzenéje ad művészi dimenziót. Nem akar a történet katarzist építeni aköré, hogy odaér-e Émile a koncertre, sőt a család anyagi helyzetét sem próbálja megoldani, pedig egy sablonosabb történetmesélő könnyen elvitte volna ebbe az irányba az eseményeket. A fókusz sokkal inkább az elfogadáson keresztül alakuló emberi kapcsolatok fontosságán (nincsenek normális emberek, olyan mindenki, amilyen), és azon az egyszerű, mégis erőteljes üzeneten van, amit a film képvisel: ne várj a tökéletes pillanatra, minden pillanat megfelelő.

 

Annak ellenére, hogy nem feltétlenül kapnak lezárást a szereplők életének kihívásai, mégis van fejlődés, változás, mert az mégsem lenne semmire elég, hogy döcög a lakókocsi előre. És önmagában a tény, miszerint a karakterek belső igényeire úgy ad ilyen hiteles válaszokat Calbérac, hogy közben külsőségekben is tartunk valahova, megérdemli minden elismerésem. Ki kell emelnem a színészi játékot, főleg a címszereplőt alakító Helie Thonnat-ot. Olyan hitelesen játssza a kelekótyák közt rekedt tehetséget, aki a saját hangját megőrizve próbál utat találni a káoszban, mintha nem is színészkedne. Remélem, ez csak a látszat...

 

Szerencsére neki, és a többi főbb szereplőnek egyaránt eltalálták a szinkronját, tehát ezért kár lett volna tehát zsörtölődnöm. És ha már a Pókemberrel indultam, azzal is zárom a beszámolót: akárcsak a Marvel Eurotúrájánál, itt is van stáblista utáni (inkább közbeni) jelenet, ráadásul alig fél percig kell hozzá a szöveget böngészni. Még egy mosolyt kapunk tőle, így senki se szaladjon el a vége főcím után.