Főkép

Nem először és nem másodszor jár Magyarországon a brit Architects, de panaszra emiatt senkinek nem lehet oka, különösen, ha egy olyan mini metalcore-fesztivál tulajdonképpeni headlinereiként érkeznek, mint amit a Park szervezői összehoztak erre a forró júliusi csütöktökre. A Loathe és a Rolo Tomassi mellett az fő előzenekar (ha lehet ilyet mondani) a szintén brit While She Sleeps volt, akiknél egy kis érdekesség is akadt, mivel a mostani turnén személyes okokra hivatkozva Loz Taylor nem vesz részt, így a frontemberi funkciókat a Bleed From Within vokalistája, Scott Kennedy töltötte be.

 

Mondjuk ez különösebben nem tűnt volna fel nekem, ha nem látom a fickót, talán csak egyedül az átkötő szövegeknél hallatszódó erős skót akcentus lett volna gyanús, mert ezen kívül minden lemezminőségben ment, sőt, még annál is jobban. Nekem ugyanis a While She Sleeps zenéje mindig a kelleténél egy fokkal negédesebbnek és rádióbarátabbnak tűnt, mint amit még szeretek egy metalcore zenekar esetében, viszont így live-ban megkapták azt a plusz élt és koszt a dalok, amitől igazán elkezdtek működni.

 

Amúgy sem volt különösebben hosszú a setjük, de annyira élveztem az egészet, hogy szinte csak perceknek tűnt, és máris végére is értek a műsornak, amiben nyilván helyet kaptak az „Anti-Social”-hez és „Hurricane”-hez hasonló nagy slágereik, a pár nappal korábban élőben eltolt Linkin Park „One Step Closer” feldolgozás viszont sajnos nem. De ez legyen a legnagyobb baj, nekem baromi kellemes csalódás volt a While She Sleeps – nem azért, mert valami rosszra számítottam, hanem mert sokkal jobbat kaptam, mint amit elképzeltem a sheffieldi bandával kapcsolatban. A zenekar lelke Mat Welsh, ez mondjuk ebből a rövid koncertből is lejött, aki nyomja a dallamos vokálokat, mintha nem lenne holnap, és úgy általánosságban is elég magasan tartja a zenekar és a közönség energiaszintjét. Mellette pedig nyilván hatalmas respect Scott Kennedynek is, amiért bevállalta ezt a kört és így a magyarországi koncertet, ami ebben a tekintetben külön kuriózumnak számított.

 

Ha nem is kuriózum (szerencsére, mivel gyakran megfordulnak Magyarországon), de mégis különleges esemény, ha az Architects itthon koncertezik, ráadásul egyre nagyobb helyszíneken, mert az évek során elsőrangú koncert-, sőt, arénazenekar vált belőlük. Elképesztő volt, ahogy megszólaltak például, Sam Carter konkrétan lemezminőségben énekel, el se tudom képzelni, hogy a csávónak honnan szól a hangja, de szimplán kikezdhetetlen, amit művel. Erős, nagyon reszelős, mégis dallamos vokálokat tol stúdióminőségben, lenyűgöző. Mellette persze a zenészek is összehangolt és jól összeszokott gépként tolják a néha djentesebb, néha hagyományos metalcore-osabb vagy dallamosan post-hardcore-os alapokat és riffeket.

 

Bár az Architects dalai eléggé hasonló hangulati skálán mozognak, és ennyi koncertezés után egy zenekarban akarva-akaratlanul kialakul egy kevés rutinszerűség, egy pillanatra nem lehetett azt érezni, hogy unalmas lenne az, amit a színpadon látunk. Mi se untuk, ők se unták, egy jó nagy csúcspont volt az egész buli (amin a Holy Hell, meg úgy általában az Architects összes nagy slágerét lefedte), és az egész szépen el is röppent ugyanolyan gyorsan, mint a While She Sleeps setje.

 

Ha fel is merült bennem néha egy-egy pillanatra, hogy itt azért egy jól lepróbált showműsort látok, a végén ez a szemernyi kétely is elszállt, amikor a (jobb) metalcore-bandákra jellemző őszinteséggel beszélt Carter arról, hogy a mai napig mennyire izgulnak egy-egy fellépés előtt, és hogy mennyire hálásak a közönségnek azért, hogy ott tarthatnak ma, ahol tartanak. A ráadás előtt egyenként köszönetet mondott zenésztársainak, és persze nem maradhatott ki az elhunyt bajtársra, Tom Searle-re való emlékezés sem, aki 2016-ban hagyta el a zenekart, ezzel a földi árnyékvilággal együtt. Nagyon megható pillanatok voltak ezek, és bizonyították, hogy az Architects valóban építészmérnöki pontosságú dalai és előadása mögött még mindig ott dobog a szív, amitől ez a zenei műfaj annyira működni tud.