Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom az Örökölt sors című könyvet, akkor József Attilához fordulnék. Orvos-Tóth Noémi könyvét olvasva ugyanis a következő sor bukkant elő tudatalattim tengeréből: „őssejtig vagyok minden ős.” Félelmetes, hogy pár egyszerű szó egymásutániságába mekkora igazságot lehet sűríteni. 

 

A mai pszichológia világunk erősen individualista mintáinak szövetében sokszor szem elől téveszti, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik társas lény mivolta. Ebből következik, hogy megértéséhez, igazi megismeréséhez, belső motivációinak feltérképezéséhez nem elég pusztán az egyént vizsgálni, ahhoz is szükség van, hogy átlássuk, megértsük azokat a rendszereket, melyeknek részese. Ilyen rendszer lehet egy szerelmi vagy baráti kapcsolat, egy család, egy osztály- vagy munkaközösség, egy értékközösség, egy társadalom vagy akár egy egész civilizáció. Mind-mind identitásunk aktív alkotóelemei.

 

Orvos-Tóth Noémi könyvében ezen rendszerek közül a családot vizsgálja. Mi is a család? Talán legegyszerűbben vérségi, érzelmi, érték és gazdasági közösségként definiálhatjuk. A klinikai szakpszichológusnő így fogalmaz: „a család messze nem csak a vérségi vagy törvényi alapon összetartozó emberek közössége, hanem érzések, emlékek, élmények lenyomata, amelyeket sejtszinten őrzünk.” Itt el is érünk a transzgenerációs, azaz generációkon átívelő hatások fontosságához, melyet a könyv izgalmas eseteinek ismertetése nélkül a legegyszerűbben egy – szintén a könyvben bemutatott – 2014-es, a Nature Neuroscience folyóiratban közzétett, egereken végzett kutatás eredményével lehet érzékeltetni. A kutatók arra kondicionálták a rágcsálókat, hogy a cseresznyevirág-illattól félelmet érezzenek. Ezt áramütésekkel érték el. Megdöbbentő, hogy az egerek utódainál (mind a második, mind a harmadik generációnál) kimutatható volt a cseresznyevirág illatára beinduló félelmi reakció, annak ellenére, hogy ők soha nem kaptak áramütést. Valahogy így hordozzuk magunkban mi is az őseink fájdalmát, félelmeit, örömeit.

 

A könyv számomra egyik legfontosabb mondata a pszichológiát érő azon támadásra reflektál, mely szerint az mesterségesen felnagyítja a múltbéli sérelmeket, esetleges bántalmazásokat, hogy a jelen diszfunkcióiért való felelősséget másokra lehessen hárítani. A pszichológusnő ugyanis a következőt írja: „a dolgok nem azért léteznek, mert beszélünk róluk; hanem azért kell beszélnünk róluk, mert léteznek.” Sokan azért hordozzák magukban csendesen vérző sebeiket, mert félnek a szembenézés fájdalmától. Figyelmen kívül hagyni a sebeket rövid távon talán megnyugvást hoz, hosszú távon azonban nem kifizetődő; amit elnyomunk, az előbb-utóbb valamilyen formában visszatér hozzánk. A fájdalmat nem lehet kikerülni. A szembenézés, a szeretteinkkel vagy egy szakemberrel történő megosztás azonban sokkal többet ad puszta fájdalomnál; lehetőséget teremt a feldolgozásra, a gyógyulásra, mások elfogadásának és szeretetének megtapasztalására.

 

A könyv számos példát mutat be, melyek nehéz családi sorsokról és az azokból fakadó akadályok feloldásáról mesélnek. Többek között szó van a nem kívánt és a helyettesítő gyerekek drámájáról, a kimondott és kimondatlan elvárásoknak való megfelelésről, a testvérsorrendről, a traumákról, a kötődés sebeiről, a családi titkokról, a bizalom megrendüléséről…

 

A könyv nemcsak passzív időtöltésre hív, hanem kérdések feltevésére ösztönöz. S végül még ahhoz is ötleteket kapunk, hogyan fogjunk hozzá saját genogrammunk elkészítéséhez, ami lényegében egy kibővített családfa: a családi múlt rejtett mélyrétegeit is tartalmazza. Jókor találkoztam az Örökölt sorssal, rengeteget adott nekem. Nem könnyű olvasmány, de közelebb visz minket önmagunkhoz, ami ebben a zajos, lehetőségekkel és impulzusokkal teli világban hatalmas kincs.