Főkép

Bár az idei nyarat sikerült eléggé meghúzni, nem tartom magam igazán rutinos koncertjárónak, így aztán pozitív csalódásként ér, mennyire laza hely a Dürer Kert (leszámítva a lelki zsarolás eleven szobraiként a mosdókba ültetett WC-s néniket). Ott kezdődik, hogy kellő helyismeret híján majdnem betévedünk a kisterembe, ahol épp hörgősmetál bandák építik a hangulatot az amerikai Gorgasm fellépéséig. Az őserősugárzó gurgulázás nem hangzik rosszul, de most nem ezért jöttünk.

 

Aztán ahogy sodródunk tovább, hamar elkezdem magam úgy érezni, mint Alíz csodaországban, ugyanis következő állomásunk a backstage. Itt sem állít meg senki, legfeljebb kallódó bandatagok néznek időnként furcsán ránk, hogy mi a fészkes fenét keresünk a felségterületükön. Hála az égnek végül visszaérünk a bejárathoz, mielőtt kidobóknak kellene magyarázkodnom, hogy tényleg hülyék vagyunk, életem párja meg én, és nem csak megjátsszuk. Innen már kezdünk rendeződni, befut a felmentősereg néhány összeszedettebb barát képében, akikkel felfedezzük a teraszt és a nagyterem bejáratát is, jöhet tehát a kulturális ráhangolódásba oltott alapozás.

 

Évekkel ezelőtt volt szerencsém utoljára az ír poszt-rock pápák, a véleményem szerint legmenőbb nevű banda, a God Is an Astronaut melankolikus-elszállós, érzékeléskapu-berúgós, bólogatós-headbangelős produkcióját élőben élvezni, és az élmény mélyen belém égett (nem úgy, mint a Dürer elrendezése). Legutóbb tavaly jártak nálunk a srácok a 2018-as Epipath albumot népszerűsítendő, ami bevallom nekem eddig kimaradt, így bőven tudnak az este újat mutatni. Mivel azóta érthető módon nem készült újabb lemez, az idei fellépésükön kapunk egy korrekt kötelezők válogatást – elhangzik a „Forever Lost”, „Suicide by Star”, „From Dust to the Beyond”, „All is Violent All is Bright”, meg néhány az újak közül, amiket cím szerint szégyenemre nem ismerek, de harmonikusan simulnak a nyolclemezes életműbe.

 

Itt meg kell álljak, hogy bevalljam, nehezen lehetne tökéletesebb az estém, ugyanis valahogy mindig kerül egy újabb korsó a kezembe anélkül, hogy el kéne mozdulnom a száz decibeles határt éberen őrző hangmérnök mellől. Ráadásul a balomon álló cimborám élő adatbankként lát el minden szükséges háttérinfóval az együttes pályafutásáról, az írek pedig olyan fényshow-val készültek, amit az átlag hat-hét perces elszállásaikba oltva majdhogynem a szinesztézia tüneteit produkálom. Felőlem az Astronaut vezette űrutazásunk akár megszakítatlanul is tarthatna a kozmikus végtelenbe, ám néhány szerzemény után az együttes meglepő szerénységgel ad hálát a megfelelő fórumnak, hogy az út közben kisodródott túrabuszuk ellenére épségben állnak előttünk.

 

Mivel viszonylag sűrűn megfordulnak felénk, különösebb csinnadratta nélkül érkeznek a további felkonferálások, hallgatóságuk pedig jól érzékelhető lelkesedéssel fogadja a majd’ minden szerzeménybe belepengetett katarzist. Kicsit olyan ez a zene, mint valami hullámokban érkező, pszichedelikus kábítószer: bekúszik az érzékszerveken, felrepít, aztán finoman visszaenged, hogy a következő lendülettel megismétlődhessen az élmény. Nos, én nem panaszkodom.

 

Ami fájó viszont, hogy előzenekar híján ez a trip bizony fájdalmasan rövidre sikerül, hiába tartott a fellépés bő másfél órán át. Ez persze bőven becsületes hosszúságú, már ami a szokványos koncertidőtartamokat illeti, de azt a közel transzcendentális élményt, amit a God Is an Astronaut nyújtott, még órákig képes lennék átélni. Ezzel egyetértésben vagyunk társaságom többi részével, de nincs mit tenni, szép lassan szétrebbenünk, bízva benne, hogy a következő dózisra elég a jövő évig várni.