Főkép

Nem lennék mostanában a képregényeket lenézők helyében. Bizonyára mindenhonnan csak azt hallják, hogy ha szerinted a képregény merő gyerekes baromság, akkor olvasd el ezt, azt, amazt – csupa, magyarul az utóbbi egy-másfél évben megjelent klasszikus vagy kortárs képregényt, amik valóban azt bizonyítják, hogy ez a műfaj nagyon, de iszonyatosan sokkal több, mint a mozikat elárasztó szuperhősfilmek képregényes eredetijei. Mindennek talán megkoronázásaként végre megjelent A pokolból is, mely a történelmi nagyregény, a pszichothriller és a horror döbbenetesen színvonalas és hatásos elegye.

 

A Vad Virágok Könyvműhely kétféle kiadásban megjelent, de egyként lenyűgözően minőségi képregénykötete iszonyatosan súlyos alkotás. Terjedelme és fizikai súlya miatt is, de az mind semmi ahhoz képest, ami benne foglaltatik. A viktoriánus kor Londonjának olyan kifejező, mélyreható ábrázolása ez, hogy az olvasó szinte érzi a tömény bűzt és kormot a levegőben – végtelenül nyomasztó és kényelmetlen olvasmány. Az időről időre felbukkanó horrorisztikus illetve pornográf képek is csak súlyosbítják, ám az egész kötet, így, ahogy van, megkerülhetetlenül művészi teljesítmény.

 

Nehéz elképzelni, hogy eredetileg folytatásokban jelent meg 1989 és 1998 között. Az eszelős brit képregényíró zseni, Alan Moore és rajzoló társa, Eddie Campbell irdatlan munkát fektethettek az elkészítésébe, és fel nem foghatom, hogy tudták ezt tíz évre elhúzni. Hogy tudták így kihozni, ha az elején nem tudták, mire fut ki a történetük; ha viszont tudták, hogy bírták ki, hogy ennyi időn át kell építkezniük. Magyarul persze a gyűjteményes kötetet vehetjük kézbe, amihez hatalmas jegyzetanyagot is kerekített Moore, bónuszként pedig megfejelték egy nagyban önreflektív képregénnyel, melyben Hasfelmetsző Jack utóéletét dolgozták fel, ideértve saját kutatásaikat is.

 

Mert A pokolból az ő története. Máig nem tudni biztosan, ki követte el 1888-ban a whitechapeli gyilkosságokat, ki végzett bestiális módon azokkal a szerencsétlen prostituáltakkal. Számtalan feltételezés, összeesküvés-elmélet kapott szárnyra már az események idején is, hát még azóta. Moore és Campbell egy eléggé logikusnak tűnő verziót írtak meg, már ha eltekintünk a finoman, de annál hatásosabban adagolt természetfeletti(?) részektől, vagy attól, hogy rákeressünk a gyanúsított dokira, aki, ha hihetünk a Wikipediának, meglehetősen sokat tett az orvostudomány előrelendítéséért, s közben a nők egészségéért is. Akárhogy is, Moore a viktoriánus kor számos jól ismert illetve rejtélyes alakját összecsődíti a képregényben (még a szabadkőműveseket is), néhol túlzásba is esve, de ezeket nem tudtam hibaként vagy nagyzolásként értelmezni, minthogy segítettek abban, hogy ne szippantson teljesen magába a képregény irgalmatlan örvénye.

 

Melyet csak felerősít Campbell rajzainak stílusa. Mintha csak tisztán feketére és fehérre lecsupaszított-leegyszerűsített fotók lennének a képei, melyek kicsit még nehezítik is a történet követését, ugyanis rengeteg a szereplő, és könnyű őket összekeverni – ugyanakkor olyan pőrén és kíméletlenül jelenítik meg a viktoriánus kori Londont, a társadalom lecsúszottjainak és kivetettjeinek szenvedéseit és kényszerpályáját, az urak felsőbbrendűségükbe vetett hitéből fakadó kegyetlenségét, hogy szinte fojtogató, kényelmetlen olvasni-nézegetni.

 

Moore sajátos gondolkodása, filozófiája persze itt is megjelenik. Nyilván azt mutatja meg és úgy, amit és ahogy akar, márpedig ő már a ’80-as években is társadalmilag érzékeny figura volt, aki felszólalt az elnyomottakért. Mivel történelmi hűséget nem lehet tőle elvárni egy máig megoldatlan ügyben, így elnézem neki a túlzásait, sőt, azt gondolom, részben karakán véleménynyilvánítása tette őt korunk egyik legfontosabb képregényesévé, akinek hatása a nyugati kultúrára alighanem sokkal mélyebb, mint azt a hivatalos irodalomkritika el- vagy felismerné.

 

Pont A pokolból persze igen nagy falat még az edzett olvasóknak is. A beletett hatalmas munka, a szövevényes, néha csak a jegyzeteknek köszönhetően követhető történet és utalások, a félelmetes, akár rémálmokat is okozó atmoszféra s persze a fizikai megtestesülése miatt is nehéz olvasmány ez. Ha bárki megkérdezné, miért akarom rábeszélni egy ilyen, több szinten is kényelmetlen műre, az lenne a válaszom, hogy azért, mert többet és alaposabban ragad meg és mutat meg úgy az európai történelemből és civilizációból, mint sok tudományos munka vagy fennen magasztalt szépirodalmi regény. Napjainkról is szól, nem csupán a setét és baljós viktoriánus korról. Szembe kell vele nézni, tisztában kell vele lenni, hogy van ilyen is, akkor is, ha netán Moore sem találta el, hogy ki volt Hasfelmetsző Jack. (A képregény alapján készült film pedig klassz meg minden, de a töredéke nincs benne annak a súlyos tartalomnak és mondanivalónak, amit a könyvbe zártak.)