Főkép

Vetítésre jöttem, mégis jógához készülődöm. Bal lábam valamivel a föld fölé emelem, míg a jobb L-alakban, csípőmagasságban pihen az előttem sorakozó széksor tetején. Hogy bármiféle kényelmet tudok találni ebben a pozícióban, az annak a többéves gyakorlásnak az eredménye, ami végre ma értelmet nyert. A hátsóm ugyan élénken tiltakozik a kockaformába kényszerítés ellen, mégis több eséllyel fogadom így be a film üzeneteit, mint a szűk sorokban kényelmetlenül feszengő kollégák körülöttem. Mialatt magamban elnevezem a pózt, amibe tekeredem Yao-arszanának, kozmikus, örök érvényű üzenetek érkeznek a vászonról, egyenesen szélesre tárt elmémbe. Az idő az örökkévalóság hírnöke. A fehér ember siet, a fekete élvezi az utazást. A sors Isten inkognitóban. A gyerekek csendes, végtelen bölcsesség tudói. Afrika az élet bölcsője, a gyökerek eredője. Mindenkinek szüksége van egy példaképre. Soroljam még?

 

Talán elég lesz ennyi. Pedig ilyen, vagy ezekhez hasonló egysorosokat vetett elém Yao, a fiatal szenegáli fiú utazása során, egyeseket a számba rágva, míg másokat „finoman sugallva”. Mint amikor az egyik jelenetben a nyugaton született kisfiúnak zebrákról mesél az édesapja, nem sokkal később pedig (már Afrikában) a háttérben rohangál egy csordányi. De előre szaladtam, ami akkor sem helyénvaló, ha civilizációs ártalom a részemről. Fussunk neki újra.

 

A Yao utazása egy nagyjából két órás francia játékfilm, egyben Philippe Godeau harmadik rendezése Omar Sy-vel (Életrevalók) a főszerepben. Csakúgy, mint való életbeli megformálója, Seydou Tall híres színész és író, aki azért utazik Szenegálba, hogy legújabb könyvét népszerűsítse. Főszereplőnk nincs túlzottan feldobva, mivel hatéves fiát egy vélt vagy valós fülgyulladás okán házsártos (majdnem) ex-neje eltiltotta az úttól, az égvilágon mindenki szelfiket akar vele lőni, ráadásul mint a kívül fekete, belül fehér Bounty-szelet, még a meleget sem bírja. (Nem, ezek megint nem az én szavaim, a legtöbb benne van a filmben.) Az alig egyállomásos book tour azonban nem várt fordulatot vesz, amikor a fiatal rajongó, Yao (Lionel Louis Basse mozis debütálása) az író programja végeztével annak a falu kecskéje által részben felfalt, összefércelt művét dugja az orra alá dedikálás céljából. Tallt meghatja a gyermek visszafogott rajongása, na meg a saláta állagú, kézzel kiegészített iromány a kezében, ezért miközben beszédbe elegyedik vele, teljesíti a kérését.

 

Hamarosan kiderül (a férfi számára mármint, mi nézők ugye tudtuk), hogy a kis Yao háromszáznyolcvanhét kilométert stoppolt, vonatozott, majd bandukolt a találkáért Dakarig, mely idő alatt láthatólag nem akadt beszélgetőtársa – kérdései csak úgy özönlenek Tallra, mint fészkükből a feldühített darazsak. Olyat pedig jó érzésű ember mégse csinál, hogy a szülei és a tanítás elől megszökő, lyukaszsebű kérdészsákot sorsára hagyja az utcán, így a férfi eldönti, hogy személyesen juttatja haza a fiút. Ezzel elkezdődik a „zsörni", mi pedig kapunk egy, spiritualitásában a közönségfilmek mélységét feszegetni nem kívánó, a rohanó nyugati világnak címzett lassú folyású hadüzenetet Franciaországból, afrikai színekbe öltöztetve.

 

Nem szép az Életrevalókat emlegetni, mert egyesek még a végén abban a reményben ülnek be erre a filmre, hogy valami hasonló élményt kapnak, én most mégis megteszem. A két mű ugyanis nem áll olyan távol egymástól, mint mondjuk Párizs Dakartól, de ez a rokonság inkább alapkoncepciójukban érhető tetten. Receptjük megfejtésem szerint a következő: fogj egy kiélezett élethelyzetet, pólyáld be alaposan, hogy a valóság ne karcolja annyira a nézőt, töltsd meg némi vicces helyzetekkel oldott drámával, aztán zárd le, mielőtt az egész túl messzire vezetne. Az ötlet működhetne is, mint ahogy működött 2011-ben az Életrevalókkal, ám a megvalósításba itt valahol hiba csúszott.

 

A gondot ott látom, hogy hiába fejlődéstörténet a Yao (valójában inkább Tall) utazása, egyáltalán nem tűnt karaktervezéreltnek. Sokkal inkább éreztem azt, hogy a dramaturgiai elemeket a megfelelő időben dobják a sztoriba a készítők, hogy elmondhassák, amit szeretnének – úgyhogy nem, a sors nem Isten inkognitóban, hanem egy rendező/forgatókönyvíró, aki nem is igyekszik nagyon rejteni a szándékait. A Yao lassú, a szavannai tájból széles spektrumot befogadó képekkel mesél, amelyekbe finoman ágyazódnak bele a két főszereplő, Tall és a fiú eleinte szűk tereken, rázkódó autókban alakuló, majd a szabadban, a közösen felfedezett közösségekben kiteljesedő barátságának epizódjai. Ezt én az író mókuskerékből való kiszabadulásának szimbólumaként fogtam fel, és amennyiben ez volt a cél, tetszett a megoldás. Csakhogy a bemutatott Afrika nagyjából annyira lett hitelesen ábrázolva, mint a Bud Spencer / Terence Hill klasszikus, az Én a vízilovakkal vagyok esetében (amiben legalább vannak vízilovak). Nem rovom fel, hogy nem a tomboló AIDS járvány, éhezés, szárazság, nemierőszak-hullám meg tudom is én mi áll a központban, de számomra ebben a szinte kizárólag kedves környezetben kissé hiteltelenné, kétdimenzióssá vált az utazás.

 

Mégsem tudom ilyen negatív hangnemben zárni a beszámolót, ugyanis az író-rendező Godeaués stábja mégis hatni tudtak rám, mint a civilizációs ártalmak rabigájában szenvedő, életmódbeteg nézőre. A felfokozott létformából fakadó hangulati bántalmak érintettjeként kimondottan jobb kedvvel jöttem ki a vetítésről, mint ahogy beültem. Hogy ezt végül mivel érte el a film, őszintén nem tudom – talán az autopilótámat lassította le az utazás idejére. Ettől azonban még kétfelé megyünk tovább, pedig minden adott volt egy igazán szemléletformáló kalandhoz.