Főkép

A Central Park egy csodás fájának dominanciájával köszönti a CD-t vagy bakelitet megvásárló hallgatót Larry Grenadier vadonatúj albuma. A borítóhoz illő, roppant elegáns szóló nagybőgő felvételeket kapunk, többféle hangulatban.

 

A korongot nyitó „Oceanic” vonósjátéka a tengerhez hasonlatos, inkább lágy, mintsem durva hullámokat ver. A címadó „The Gleaner” – jelentése: több forrásból beszerzett információ, a lemezborítón némileg ellentmondásosan, többesszámban – a hangszer magas regisztereiben fekvő hangokat szólaltatja meg. A két kompozícióban közösnek tűnik, hogy inkább átmenetet vagy amolyan előjátékot képeznek az őket követő témákhoz – „Pettiford” az előbbi, „Woebegone” az utóbbi esetében. Mintha ezek az improvizatívabb témák fejtenék ki vagy inkább felelnének az őket megelőző vonóhasználatra, mindkét esetben egy amolyan követelődző stílusban, hogy a „Woebegone”-on minimálisan vissza is térjen ’overdub’ formájában a közvetett érintése a hangszernek. A megoldás egyrészt egészen picit töri csak meg a szóló előadás koncepciójának az egészét, szemben a szinte egyidőben megjelent John Patitucci szóló albumával, aki szinte az egész játékidőt színesíti ’overdub’ és más megoldások egész soraival; másrészt Grenadier a hanghatás finom felerősítésére használja csak a stúdiót.

 

A „Gone Like the Season Does” egyből visszazökkent minket a nagybőgő tiszta hangzásvilágába, picit a CD borító hátsó oldalához hasonlóan, színesre vált a hangélményen áttüremkedő, képi fantáziánkat megindító, Grenadier benső regisztereiből áradó impulzus.

 

Minden téma jól körülírható hangulatot áraszt – a „Compassion” egy szomorú együttérzést, etc. –, de egyik sem kínál exkluzív, egyetlen lehetséges értelmezési lehetőséget. A korong egészének izgalma éppen abban rejlik, hogy minden lejátszása egyedi élményt kínál, hiszen a hangzás minimalista voltából fakadóan csak koncentrált, odafigyelést igénylő hallgatással érdemes megközelíteni. És mivel kétszer ugyanabban a hangulatban szinte kizárt, hogy sikerül időt szánni rá, a rengeteg szabad zenei térnek köszönhetően akarva-akaratlanul párbeszédbe vegyülünk a muzsikával, gondolataink mélyére hatol annak ereje. De ha a szabadban játsszuk le a muzsikát, egy erdő vagy tisztás mélyén, egészen izgalmas dialógus jön létre a zene és az élővilág között: a Grenadier basszusszólamaiba beleéneklő madarak teljesen megváltoztatják a hangzásvilág dinamikáját és képét, amolyan önkéntes operaénekesekként színesítve a fekete-fehér hangjegyeket. Bizonyára remek lenne ezt a Central Parkban is kipróbálni.

 

Grenadier kapcsolata az ECM-mel több mint két évtizedre tekint vissza – Charles Lloyd The Water is Wide 1999-es korongján szerepelt először a nagy múltra visszatekintő kiadónál –, és olyan, a nagybőgő óriásai után kapott szóló lehetőséget, mint Dave Holland, Eberhard Weber, Bare Phillips vagy éppen Miroslav Vitous. Élt az alkalommal és remekül hangszerelt balladákkal és improvizációkkal hozza a zenéjét hozzánk közelebb. Érdemes sokszor meghallgatni.

 

Előadó:

Larry Grenadier – nagybőgő

 

Elhangzó szerzemények:

1) Oceanic
2) Pettiford
3) The Gleaner
4) Woebegone
5) Gone Like the Season Does
6) Compassion
7) The Owl of Cranston
8) Vineland
9) Loveliar
10) Bagatelle
11) My Man’s Gone Now
12) A Novel in a Sigh