Peter David: Stan Lee – Fantasztikus életem

Életrajzokat már az ókori rómaiak és görögök is írtak, bár akkor még ez főként a történettudósok specialitása volt, akik így örökítették meg a fontosabb eseményeket, természetesen valamely kiemelkedő államférfihoz kapcsolódóan. Ez a hagyomány napjainkban is népszerű, bár célja nem a történelem megörökítése, hanem egy valamilyen szempontból népszerű, közismert személy életének megismertetése. Rendszerint nem szorítkozik a puszta dátumok és események felsorolására, hanem az egyén fejlődését, a környezet változását figyelembe véve próbál teljes képet vázolni. Ebből a szempontból ez a könyv kifejezetten jónak számít, mert egyaránt beszél a meghatározó gyerekkorról, a szerelemről, a családról, a motivációkról, a gyengeségekről és az erősségekről.

Az eredetileg angol nyelven megjelent kötet magyar verziója nem mentes a hibáktól, ezeket tételesen felsorolták már mások előttem, miként azt is megfogalmazták, hogy ez miért elkeserítő. Teljesen egyetértek velük, és csak remélem, hogy a következő kiadásban majd helyes névvel szerepelnek azok a szuperhősök, akiket már idehaza is jól ismerünk.

Viszont ez a könyv ennek ellenére is erősen ajánlott minden, amerikai szuperhőst felvonultató képregényt akár csak messziről látott olvasó számára!

Egyrészt mert Stan Lee életéről szól – pont úgy, ahogyan az a címben olvasható. Méghozzá kifejezetten élvezetes stílusban elmesélve! Mesemondónk maga Stan Lee, aki egy előadásnak álcázott visszaemlékezés során felidéz mindent, ami eszébe jut az életéről, kezdve a születéstől egészen a visszavonulását követő időkig. Márpedig neki bőven van mire visszaemlékeznie, hiszen gyerekként átélte a 29-es gazdasági válságot, a második világháborút, a Comics Code Authorityt, és közvetlen közelről látta a képregények „felemelkedését”.

Mindazonáltal ez egy szelektív visszaemlékezés, mert vannak részek, amikről többet, és vannak, amelyekről kevesebbet beszél Lee – mondjuk amikor valamelyik sztárrajzoló (például Jack Kirby) távozik a cégtől, és ebben valószínűleg személyes problémák is közrejátszanak. Vagy amikor az internetes cégét annyival elintézi, hogy „Csúnyán végződött, és jobb, ha nem fecséreljük rá az időt.” Ezek a vállrándítással felérő széljegyzetek további, alaposabb kutatásra ösztönzik a kíváncsiakat, hogy megismerjék a teljes történetet.

Érthető módon ez a kötet inkább a sikerekre, a meghatározó pillanatokra helyezi a hangsúlyt. Ilyenkor úgy érzem, nem a negyven-ötven-hatvan vagy ki tudja hány éves felnőttet látom magam előtt, hanem az a kissrácot, aki még teljes szívvel lelkesedik mindenért. És mi lehet izgalmasabb egy képregénykedvelő számára, mint látni a pillanatot, amikor megszületik Pókember, Thor, Hulk – és még hosszan sorolhatnám, hiszen Stan Lee egy halom szuperhőst álmodott és keltett életre.

De nemcsak az ötlet megszületésének pillanatába avat be bennünket, hanem abba is, hogy miért akart az akkoriban szokásosnál összetettebb karaktereket kitalálni. Miért tartotta fontosnak, hogy hőseinek (vagy gonoszainak) legyenek problémái, ne legyen minden esetben felhőtlen a közöttük lévő kapcsolat.

Az utolsó pár oldal már nem tartalmaz szerintem érdekes képregényes infókat, hiszen ekkor Stan Lee már nem aktív részese a Marvel történéseknek, így jut ideje a különféle hírességekkel történt találkozásairól vagy a filmes epizódszerepeiről mesélni.

A rajzoló Colleen Doran remek választás volt a feladatra, mert nemcsak illusztrációkat készített, hanem, a műfaj lehetőségeit kihasználva, rajzai több esetben felerősítik a szöveget. A legjobb példa erre amikor második, háromnaposan elhunyt lányáról beszél Lee. Egy oldal az egész, ami egy éjfekete alapot kapott. Az első három kockában egyre közelebb látjuk az arcát, míg a következő háromban távolodunk tőle. Csak a felsőtestét látjuk, a többi elveszik a sötétségben, így tényleg semmi nem vonja el a figyelmünket a szövegről, és ezzel párhuzamosan az arcon eluralkodó érzelemről. Értelmezhetem úgyis ezt a képsort, hogy ugyan kitárulkozik előttünk, megosztja velünk a bánatát, de ennél többre nem képes, ezért inkább visszahúzódik előlünk.

Általánosságban is jól passzolnak egymáshoz (Lee és Doran), mert a kötet képi világa ideális az öregkori visszaemlékezések csapongó, hol ráközelítő, hol eltávolodó narrációjához. Egy biztos: az oldalakról átjön az a hihetetlen energia, ami Lee jellemzője, valamint az egészből nem hiányzik némi bombasztikusság (gondolok itt például belépőjére az első oldalon). A kötet többnyire humoros epizódokkal teszi színesebbé az életút ismertetését – jót nevettem mondjuk a Fehér Házi látogatáson, amikor a Zöld Manónak öltözött színész úgy gondolta, hogy hozza a figurát. Nagyon tetszett, ahogy a megrajzolt Stan Lee áttöri a panelek kereteit, hogy közvetlenül szóba elegyedjen velem, és kifejezetten szórakoztató volt nézni, ahogy az öregkori Stan kapcsolatba lép fiatalabb önmagával.

Lee ugyan pár alkalommal kísérletet tesz a rajzolók rehabilitációjára, azért szerintem neki is köszönhető, hogy a hozzá hasonlóan fontos rajzolók, akik a történeteket, a karaktereket vizuálisan megalkották, mégis viszonylag ismeretlenek maradtak.

Mivel a hagyományosan könyv alakban megjelent szöveges életrajz magyar kiadására nem sok esély van, beérem ezzel a képregényesített memoárral, hiszen ez is tele van Stan életével és a karrierjével kapcsolatos részletekkel. Csak ismételni tudom magam: ez a könyv a hibái ellenére minden képregénykedvelő számára érdekes olvasnivaló, mert nemcsak egy hihetetlenül fantasztikus élet történetét ismerhetjük meg, hanem a szuperhősök új generációjának kialakulását és felemelkedését is.