Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Valamikor a távoli jövőben vagy talán egy másik világban, amely kísértetiesen hasonlít a miénkhez, azon a helyen, amit olyan gyakran neveznek Afrikának, megszületik egy Onyesonwu nevű lány. Erőszakból fogant, az okekék törzsébe tartozó édesanyját megerőszakolta egy nuru férfi – ami ebben a világban teljesen hétköznapi és normális esemény. A nuruk a Nagy Könyv szerint rabszolgájuknak tekintik az okekéket, semmibe veszik őket, időnként egy rabló-mészárló-erőszakoló hadjárat keretében megritkítják a soraikat. Az így megszületett gyerekek az ewuk, a mindkét törzs által megvetett félvérek, akiknek sehol nincs helye. Onyesonwu küzd származásával, miközben lassan ráébred, hogy ő nem átlagos gyerek: különleges képességei vannak, amelyeknek a segítségével változtathat a sorsán, mely nőként és ewuként várná ezen a kegyetlen, perzselő és száraz helyen.

Onyesonwu nevének jelentése a magyarban „A halálmegvető” lett, de talán a kérdésként is értelmezhető eredeti (Who Fears Death – Aki fél a haláltól, avagy Ki fél a haláltól?) valamelyest kifejezőbb: a regény egészén végigvonul a halál közelsége, Onyesonwu egész életét meghatározza valamilyen módon a halálhoz való viszonya. Ewuként nem várhatna sokat az élettől, rosszabb helyeken már a létezése miatt is megölhetik, és megvetésnél jobbat még a szelídebb falvakban sem várhat. Ám Onyesonwu nem riad meg sorsától, felvállalja a képességei által kiérdemelt küldetést, pedig pontosan tudja ő maga is, hogy sem nem elég felnőtt, sem nem elég tapasztalt ahhoz, amit megkíván tőle a végzete. De talán pont emiatt lesz mégis ő a legalkalmasabb rá...

Nnedi Okorafor regényét nehezemre esik nem a hagyományos fantasy toposzok felől olvasni, nagyon izgalmasnak – és alkalmanként kissé zavarba ejtőnek – találom ugyanis azt, ahogy ezekhez nyúl. Onyesonwu egyszerre hagyományos hős és a legkevésbé sem az: akárcsak a klasszikus fantasy-kben, ő is épp a felnőttkor küszöbén kerül a küldetéséhez, viszont a tipikus hősökkel ellentétben ő nem hagyja maga mögött az első sarkon a személyiségét. Olykor hisztis tinédzserként, akaratos-dacos kamaszként viselkedik, semmibe veszi a bölcsebbnek látszódó személyek tanácsait (akiknek a többsége rém előítéletes és legalább passzívan segítik pont azt a hagyományt, amit Onyesonwu eltörölni igyekszik), és csak azért is azon az úton halad, amely számára a leginkább megfelelő. Érzelmei irányítják, még akkor is, ha ezzel a társait, barátait sebzi meg, akik így még kevésbé viselkednek úgy, mint ahogy a hős segítőitől elvárnánk.

Szokatlan az is, hogy bár Onyesonwu gyerekkoránál kezdődik a kötet, négyszáz oldallal később eljutunk a mindent eldöntő ütközetig (ami persze közel sem olyan, mint lennie „kellene”) – itt nincsenek féltéglák és regénytrilógiák, csupán egy feszes, pergő kötet, amiben gyors lépésekben jutunk át a legfontosabb pillanatokon. Olykor idegőrlőnek éreztem ezt a sebességet, mintha nem lenne idő mindent kifejteni, főleg, hogy Onyesonwu legalább ennyire fárasztó viselkedésére viszont talán túl sok bekezdés is jut. Nem mintha ne lenne ez utóbbinak szerepe, Okorafor tényleg hitelesnek tűnően ábrázolja, milyen is lehet az, ha egy olyan kamaszhoz kerülnének világformáló képességek, akinek nem volt elég ideje felnőni, akinek már túl korán szembe kellett néznie a világ kegyetlenségével, aki bár testileg változott, de lelkileg közel sem volt elég ideje feldolgoznia az őt ért traumákat. Labilis, érzelmileg ingadozó személyiségére persze senki nem bízna ilyen képességeket – mennyivel másabb lenne a klasszikus fantasy térképe (George R. R. Martintól Mark Lawrence-ig), ha a hasonló figurák így lennének bemutatva!

Ugyanakkor Okorafornál mintha a hagyományos toposzokkal való szemben állás nem cél lenne, hanem következmény, méghozzá Onyesonwu hagyományokkal való szembefordulásának velejárója. Az Okorafor által bemutatott Afrika ugyanis pont annyira kegyetlen, mint a valódi: egy olyan világ, ahol teljesen természetes tizenegy éves lányokat körülmetélni, ahol törzsi konfliktusok emberek ezreinek életét tudják megnyomorítani, ahol a rabszolgasorba taszítás normális, hiszen így írja a Nagy Könyv is. Számunkra talán van némi egzotikus „atmoszférája”, de fontos megjegyezni, hogy a mai napig sokaknak ez a valóság – Okorafor inkább lehúzza a földre ezt a különlegesnek tűnő kultúrát, de úgy, hogy közben nem veszíti el az egyediségét sem.

A halálmegvető egy olyan univerzumban játszódik, amelyhez Okorafor írt már több könyvet is, úgyhogy talán ennek tudható be, hogy a posztapokaliptikus jövőről nem sok minden derült ki a cselekmény alatt – számomra emiatt inkább kizökkentőek is voltak a technikai eszközökre tett utalások, nem folyt olyan szervesen össze a történet spirituális-mágikus oldalával. Bár utóbbi is inkább kiszolgálója az író akaratnak, azért az afrikai folklór erősen megjelenik a kötetben, sajátos színezetet adva a durva eseményeknek.

Különleges egyveleg A halálmegvető: felnövéstörténet, de közel sem szokványos értelmezésben; érzelmes kiállás az elnyomás ellen, nők és népcsoportok egyenjogúságáért, sokszor egészen közvetlen és nyílt módon; besorolhatatlan fantasy, középpontban az afrikai hiedelmekkel. Olykor frusztráló olvasmány, olykor megragadó és izgalmas. Összetett, sok szempontból elemezhető regény, de talán pont azoknak lesz a legnagyobb élmény, akik még kevés fantasy-t olvastak. Hangvétele miatt szívesen ajánlanám fiatalabb olvasóknak is, de közben nagyon nehéz és fájó témákat dolgoz fel. Nehéz megragadni, A halálmegvető még ennél is sokkal több – kíváncsi vagyok, hogy mennyire találja meg a célközönségét, akár most, akár az éppen készülő sorozat kapcsán.